Moving forward

Jelentem, elkoltoztem!

Mostantól a blog új otthona:

http://lanyabringan.hu

Odaát találkozunk :)

Dobogókő – retrospective hosszúhétvége

Szóval eltelt ez a hosszúhétvége is, igen tartalmasan. Szombat reggel kocsiba vágtam a Traktort és saját magamat is, majd az irodánál összevártuk egymást a Pónicsorda kétharmadával, és útnak eredtünk Dobogókő irányába.

Ugyan már az Árpád-hídon le akarta tépni a fejünket a szél, és egy cseppet sem volt barátságos idő, azért mi kitartottunk, és hamar Pilisborosjenőre értünk. A helyi büfében elfogyasztottunk egy forralt bort (akarom mondani forralt izot), hátha segít átfagyott tagjainkon.

Innentől már csak felfelé vezetett az út. Jártunk már erre tavasszal, és egyszer nyáron is. Már akkor is fájt. Nem volt ez másképp most sem, főleg, hogy gyanúsan bujkált bennem egy kis megfázás. Ennek köszönhetően, a szokásos, normális beszélgetős tempóban mentem fel – konstans 175-180 bpm között. Igazándiból nem értettem, hogy miért ilyen magas, de hát nem volt mit tenni, nem akart lemenni. Cserébe az erdő állati szép ilyenkor: ahogy az orkánerejű szél belekap a szivárvány minden színében pompázó falevelekbe, majd jól irányzott pofaszéllel a fél erdőt az arcodba kapod…

Halászunk az avarosban

Mindenesetre a köves részen, ahol már év elején is meglepődtek a srácok, most is ki tudtam tekerni, pedig a ráhordott levelektől nem annyira látszott, hogy merre kell menni. Így azért nehezített pálya volt, de hát azért ez a szezon csak hozott annyi plusz tudást, hogy ezt is megoldjam. Ahogy számítottam is rá, nem is ez volt a legnehezebb rész, hanem a medve az utolsó szakasz. Itt mindig csak a Matyi büfé palacsintájának gondolata tartja bennem a lelket, ezen a napos szombaton szintén csak ez motivált.

Szóval ezen a kövesen megyek épp felfelé, ahol lefelé is mentem.

Sajnos Sipi most nem mutatott be a legutóbbi tripla leszúrt Rittberger után újabbat. Mondjuk amúgy is le voltam maradva, szóval simán elképzelhető, hogy de, hogy csak nem vallja be.

Fent megvolt a palacsinta-napközistea kombó, majd a szokásos szelfi a kilátónál. Szerencsére a múltkorinál vállalhatóbb lett, szinte szépek vagyunk rajta:

2/3 pónicsorda

Ezek után a szokásos, hogyjutokleinnen rész jött. Mivel felfelé haldokoltam, megemlítettem, hogy mi lenne, ha inkább aszfalton gurulnék le, de a srácok helyretettek, hogy nem országútizni jöttünk, szóval majd lecsorgok szép lassan.

Nem is volt para a már említett kövesig, ahol egy sráccal találkoztunk. Megjegyezte, hogy ésszel menjünk, mert mozognak azok a kövek, amik amúgy sem látszanak az avar alatt. Én úgy voltam, hogy elindulok, aztán majd leszállok, ha nagyon meguntam a bulit. Végül valami őrült csoda folytán lejutottam lábon, Zoli hüledezett is, hogy ezt hogy csináltam. :) (és a szokásos kérdést feltette, hogy akkor miért hetedik vagyok a maratonokon…)

Miután kihevertem a sokkot, hogy lejöttem ott, ahol nem is akartam, a srácok elzúztak előre egy kavicsos-avaros úton. Több se kellett nekem, úgy voltam, hogy egy életem-egy halálom, megyek, ahogy sikerül, tartom a tempót, amíg tudom. Hát sikerült :) Életemben először tudtam őket úgy követni, hogy nem mentek miattam lassan.

Addig örömködtem ennek, míg ki nem derült, hogy benéztünk egy útelágazódást, és túlmentünk…. nos igen, nem volt elég a szint, pont ez a visszamászás hiányzott még hozzá…. Valamint azt is konstatáltuk, hogy amíg Ricsi lemaradt molyolni, ő ismerte az utat és bevette az említett kanyart. Ő azt hitte, hogy mi vagyunk túl gyorsak, mi pedig azt, hogy utál minket és végre lerázott.

Szóval mentünk-mendegéltünk az erdőben lefelé, Zoli is elhúzott előre, Sipivel ketten maradtunk. Az utolsó szakaszon, gyakorlatilag az aszfalttól 2 km-re lehettünk, amikor szembejött egy nyomvályús szakasz. Már a tetején gondolkoztam, hogy lehet nem kéne úgy kapkodni itt lefelé, de hát jöttem már le ezen hiba nélkül máskor is. Ez pont addig tartott, amíg a hátsó kerekem be nem csúszott az egyik nyomba. Sipi mögöttem riadókészültségbe vágta magát, hogy majd jön összegyűjteni a szétgurult testrészeimet, de valamilyen őrült csoda folytán sikerült megfogjam. Magam sem értem, igazából itt bővel el kellett volna essek.

Mindenesetre innen már hamar leértünk, és Zoli megdicsért, hogy olyan még sosem volt, hogy jobban jöttem lefelé, mint ahogy felfelé.

Viszont nem véletlenül volt az átlagpulzusom 160 bpm. Vasárnapra úgy lebetegedtem, hogy a hosszúhétvégét sikerült végigszenvedjem… Az egyetlen plusz program a keddi squash lett, amit a csökkent tüdőkapacitásommal csak korlátozottan tudtam abszolválni…

Most már remélem, lassan befejezem ezt a betegségeskedést, mert kicsit unom.

Illetve ezúton szeretném felcsigázni maroknyi olvasómat, hogy készül a bloggal kapcsolatban egy kis meglepetés, bár gyanítom, hogy informatikai érdeklődésemet figyelembe véve, ez engem csak engem villanyozott fel :) 

High five – Topmaraton összetett

Visszatértem a ködös Albionból egy fergeteges hétvége után. Voltak kalandjaim már a reptéren, illetve a lányokkal nagyon jól szórakoztunk. Rengeteget mászkáltunk, beillett edzésnek is, rendes lányok módjára alaposan bevásároltunk, és olyan fáradtan értem haza, mintha egész hétvégén nem aludtam volna.

Visszakanyarodva a témánkhoz, a szemfülesek kiszúrhatják már az elején, hogy némi spoilert helyeztem el a címben, megszületett ugyanis az idei év Topmaraton sorozatának összetett végeredménye. Boldogság, ötödik lettem.

Igazából sokat szépít a dolgon, hogy kevesen indultak mind a négy versenyen, és magyarázkodhatok, de attól még az ötödik hely szerintem nagyon szép, főleg első évhez képest. Itt szeretném kifejezni hálámat Petinek, hogy ennyit foglalkozott velem, illetve Zolinak és a teljes tanári karnak, mert hát lássuk be, nélkülük idén is valamelyik árokban kötöttem volna ki.

Jövőre azért magasabbra teszem a lécet, és mondjuk megpróbálok a Mátrán nem elvérezni (meg lehetőleg a többin sem), aztán meglássuk mi lesz belőle.

Addig még sok víz folyik le a Dunán, és már csak egy hónapom van hátra a jövő évi felkészülésig. Úgy néz ki, a karácsonyt már a görgőn töltöm :)

Ellenben most még lazulás van, úgyhogy alig bírok járni a TRX után. Azért kihasználandó a relatív jó időt, szombaton irány a Pilis.

Time to say goodbye

Na jó, nem megyek messzire :)

Továbbra is tart az offseason, így jelenleg semmilyen bringás témával nem szolgálhatok. Addig meg kiteregetem a magánéletem, végülis erre jó a blogírás.

Szóval, decemberig nagyon ráérek mindenre. Egyrészt a háttérből meghódítjuk a világot, másrészt pedig megint utazom.

Szokás szerint sikerül nagyon egyszerűen megoldani a barátnőimmel a találkozót, mert hárman három különböző helyszínről, teljesen eltérő időpontokban érkezünk London különböző reptereire ma délutáni kezdéssel, holnap estével bezárólag. Én kiválasztottam a legmegfelelőbbet: helyi idő szerinti hajnal fél kettőre fogok a belvárosba érni. Nyilván boldog mosollyal az arcán fog várni Ági barátnőm az állomáson...

Cserébe van nálam ipari mennyiségű TúróRudi, kolbász, és egyéb, a hétvégéhez nélkülözhetetlen alkatrész, lefizetni Ágit és Gábort, hogy még az éjszaka közepén is befogadjanak.

Hétfő este jövök, addig semmi jót ne halljak!


Visszaszámlálás indul, 5 óra a London Grand Prix indulásáig!

Mire jó a MOL Bubi?

Nincs több hozzáfűznivalóm, kattintsatok át, és okuljatok. 

Bringabanda beszámolók - A lehetetlen küldetés teljesítve

Azt hiszem, az év legnagyobb elmebetegségével zártuk a szezont. :)

Elit alakulat

KarbON

Most, hogy itt az ősz, ideje kicsit tuningolni a bringát. Már említettem, hogy sikerült egy hiperszupermenő karbonkormányt szerezzek* elég jó áron. Zoli fel is pattintotta egyik este, és „véletlenül” fordítva tette vissza stucnit is. Így már nem csak hogy menő a bringám, de újra kell tanuljak lefelé jönni. Mondjuk így, hogy hideg van, sötét, és szombaton is dolgozni kell, még nem tudom, mikor fogom kipróbálni az új konstrukciót.

Azért az persze, hogy nem maradhatott szó nélkül, hogy az Eaton kormányra mennyire vérciki feltenni egy rém gagyi csengőt. Jelenleg azonban a cél szentesíti az eszközt, mert hiába kiabálok a hatéves kisgyereknek/pébépalackot szállító nagymamának a falubikeon/félrészeg Józsibának a kocsmából hazafelé, hogy balról, nem fogja érteni, hogy mire célzok. így most ez van, és majd alkalomadtán veszek egy menő csengőt. Mondjukilyet. 

Mára csak ennyi futotta a blogírásból, mert izomláz van a hátamban, és amúgy se történik ilyenkor semmi említésre méltó. Leszámítva, hogy hamarosan másról sem fogok írni, minthogy hideg van, és sötét van, és tél van, és milyen sanyarú az én sorsom. 

*Úgy értem, Zoli elment venni egy nyerget magának, és hozott egy karbonkormányt is. 

Offseason – off to Amsterdam

Most, hogy pihenőidőszak van, kihasználtuk a lehetőséget, és múlt hét csütörtöktől vasárnapig Amszterdamban süttettük a hasunkat jártuk le a lábunkat.

Zökkenőmentes érkezés után elindultunk megkeresni a szállásunkat: egy hajót valahol a csatornákon. Namármost ez Amszterdam térképét elnézve azért jelent némi kihívást… Végül egy kedves bácsi elmagyarázta, hogy hova is kell mennünk, így átvehettük 2 m²-es lakosztályunkat. Nem viccelek, a kabinban elfért két ágy egymás fölött, egy ajtónyitásnyi hely és egy 80 cm széles fürdő. Azért jó buli volt hajón lakni, de egyszer elég volt belőle*.

Első nap csak a belvárost kerestük meg, és hazabotorkáltunk, valamint megállapítottuk, hogy ez egy bonyolult város. Zoli is és én is viszonylag gyorsan kiismerjük magunkat idegen helyen, teljesen eltérő módon: ő érzésből megy, aztán legtöbbször jó irányba, de ha nekem azt mondja, hogy északnak menjek, fogalmam se lesz róla. Én meg, mivel nincs bennem beépített gps, táblákat nézek, és azokat követem – tehát mire ő feldolgozza, hogy merre van észak, én már megtaláltam, hogy melyik vágányról indul a vonat. Ellenben itt egyikünk taktikája sem működött. Valahogy nem ott voltak az utcák, ahol a térképeken, és többször körbe-körbe járkáltunk. Szerencsére az okostelefonok korában azért sikerült ezt a műveletet abszolválni, és hazataláltunk, de volt benne kihívás.

Egy kevés jármű

Hogy témába is vágjak, nem vicceltek, amikor arról volt szó, hogy igazi bringás város. Annyi romot, mint amivel itt járnak, és mindenhova ki vannak kötve, még nem láttam. Gyakorlatilag kizárólag falubike-okon száguldoznak, de mivel nincs szintkülönbség, nagyon másra nincs is szükség. Mondjuk sokat segít, hogy létezik a bicikliút fogalma, az autósok erősen tiszteletben tartják, és rendesen kiépítették őket (= nem sárga festékkel készültek az utak). Szombaton mi is beszálltunk a buliba, és béreltünk bringákat. Vicces volt, mikor elősre próbáltam meg felemelni, nem sikerült…. Úgy 30 kg körül lehet, jó kis gyakorlás a Bubi-ridera…

Viszont így azért könnyebb volt alaposan bejárni a várost, bár azért kellett egy kis idő, mire felvettük a ritmust: a KRESZ csak ajánlás, itt mindenki megy ész nélkül, még sincs percenként baleset. Egyszerűen figyelnek egymásra, mint a síelők: a hátulról jövő feladata, hogy ne essen át rajtad. Pedig rengetegen vannak, eszméletlen sok a kölcsönzött járgány, de még nekem sem sikerült senkit elütni.

Azért nem mondom, hogy bringával könnyebb a tájékozódás, itt is többször fordultunk más irányba, mint kellett volna, de aztán csak sikerült visszabóklászni a kölcsönzőhöz.

Sajnos a három és fél nap nem volt túl sok, de a nevezetességeket megnéztük (Hajózási Múzeum, Heineken múzeum, Dam tér, stb., ez tök uncsi, minden útikönyvben megtalálható), ettünk szédítően csípős kínai kaját (jobbat, mint itthon bárhol), kipróbáltuk a helyi bringát, és kicsit kikapcsolódtunk. Tegnap óta újra meló, TRX, karbonkormány, de ez már egy másik történet.

Captain Zoltán

*Főleg, hogy én aludtam a felső ágyon. Első este nem mertem elaludni, mert féltem, hogy legurulok…

Ez a nap éppen megfelelő arra...

Egy: Ma kiderült, hogy az idő mindent megszépít, még a TRX-et is...

Eredetileg hétfőn szerettem volna kezdeni, de végül csak ma jutottam el trx-re, ahova pár éve is jártam. Hát, az évek alatt nem lett könnyebb ez sem, csak már elfelejtettem, mennyire tud fájni...
Mindenesetre Kriszta örömmel szadizott szét fogadott újra a csapatban. Most meg nincs más dolgom, minthogy érezzem azon izmaimat, amelyek létezéséről sem tudtam.

Azért sikerült általános derültséget keltenem azzal, hogy nekem most van a pihenőidőszak, és lazulásképp eljövök heti 2-3 trxre. Egyébként végtelen örömmel töltött el, hogy egy régi gyakorlatot, egy kedves guggolást sosem tudtam normálisan megcsinálni, most meg ment. Legalább még edzésben vagyok :)

Kettő: miután kicsúfoltak a többiek  motiváltak a biciklifejlesztésre, megérkezett az új, hiperszuper karbonkormányom! A rossz oldala ennek, hogy nem lesz már több kifogásom, hogy miért ne legyen lefordítva a stucni*. Amúgy se volt éppen mire költsek, és nyilván sokkal menőbb leszek így. Meg persze gyorsabb is, mert hát úgy 20 g rengeteget számít az én mezőnyömben... NEM.

Mindenesetre már csak alig pár alkatrészt kell vennem, hogy a jövő szezonra felkészítsem a Traktort, úgyhogy annyiból, amiből normális emberek biciklit vesznek, nekem lesz két új felnim...

Három: te leszel a párom. Teljesen irreleváns információ, de engem rettenetesen feldobott, hogy újra összeáll a SpiceGirls a Korcula Rally Team, és együtt veszünk részt a London Grand Prix-n! Na jó, lefordítom: hónap végén csapunk egy hatalmas csajbulit Londonban, olyat, ami 8 éve volt utoljára.Vágom a centit október 20-ig!

Offtopic

Nem tartozik szigorúan a tárgyhoz, de feltétlenül szeretném megörökíteni, hogy miért nem érdemes velem szórakozni:)

Tehát, volt egy aprócska konyhai bakim* úgy másfél éve, amivel azóta következetesen visszaélnek. Főleg Ricsi a szószólója ennek, ami persze determinálta, hogy itt bizony bosszúállás lesz.

Mivel Richárdunk betöltötte a bűvös harmincat, és ezzel hivatalosan is a Master1 kategóriába lépett, alaposan megünnepeltük pénteken. Nyilván nem állíthattam oda süti nélkül, ezt már úgy megszokta a csorda. Előre leszögezném, hogy én ilyen precízen, alaposan, és minden erőmet beleadva cupcake-et még nem sütöttem, mint csütörtök este, hogy mind tökéletes legyen. (Ezt a receptet  és ezt is használtam, szigorúan cukorral és fehér liszttel, és alapvetően baromi finomak lettek - kivéve a preparáltat)

Egy  kiválasztott sütire gyertya került, amit boldogan adtunk át Ricsinek, erősen remélve, hogy tényleg meg fogja enni. A gyertya elfújása után pedig (bízván a képességeimben) rá is harapott a csalira. 

Innentől pedig idéznék a jegyzőkönyvből:

N: Szerintetek hol lehet gps jeladót venni?
R: E-bay?
N: Jó ötlet
G: Tudjátok még mi a jó ötlet? Kivágni egy muffin belsejét ,és megtölteni mustárral :D

Szülinapi mustáros-vaníliás

Mindenesetre szép volt tőle, hogy nem köpte ki, illetve sajnos nem tudtam fotózni az arcát a művelet közben, mert mint minden beavatott, az asztal alá borulva dőltünk a röhögéstől.


Nos, azt hiszem, én ezt még visszakapom.  

*Jobban főzök, mint amennyire biciklizni tudok, és épp ezt használják ki :) Igazából csak a mustáros kiflik dobozába tettem az epres muffint. Nem volt jó ötlet...

Rozsomákos jóreggelt

Említettem már, hogy utálom a Naszályt? Na, hát most se szerettem meg.

Tegnapra gyűjtöttem annyi túlórát, hogy jó korán hazamehessek, és csak úgy, terv nélkül tekerjek kicsit. Útközben Zoli kitalálta, hogy remek, akkor megyünk a Naszályba. Lenyomtam a szokásos hisztit, hogy azt nem szeretem, de essünk túl rajta.

A legjobb a Naszályban, hogy máris jó kis combos emelkedő vezet oda tőlünk, azon bemelegítés nélkül. Utána jöhet a nyomvályús rész, szintén felfelé. Zoli meg kitalálta, hogy az nem járja, hogy lejövök olyan sziklákon, ami nincs is egy maratonon, de a sima erdei utakon meg lassú vagyok, itt kell fejlődni. Szóval összeszedtem minden parámat, és nyávogva ugyan, de elkezdtem nyomni. Zoli kedvenc teszt emelkedőjét is becéloztam, hogy majd én most aztán kitekerek, és végülis másfél perccel jobbat mentem, mint eddig, de egy gyökér kigáncsolt, így ez ma sem az a nap lett. De hát hosszú még a tél, fog ez még sikerülni egyszer.

Útközben felfelé megjelentek az apró fekete bogarak, amik szeretnek az ember arcán/szemüvegén/orrán/egyéb kiálló testrészein megülni és rettenetesen idegesítően körözni a szemem előtt. Ráadásul a szúnyogokhoz hasonlóan valamiért engem nagyon szeretnek, de sajnos az érzés egyáltalán nem kölcsönös. Mikor azt hittem, már fent is vagyunk, és kezdett lemenni a nap (és még mindig nyávogtam valamiért) Zoli bevitt a bozótosba. Azt mondta, hogy azért jövünk erre, mert itt lakik a Rozsomák. Ilyenkor az ember jobban kapkodja a lábacskáit, nehogy otthagyják az erdőben, szabad prédának :)

Szerencsére megúsztam, de itt még nem értek véget a megpróbáltatásaim: ott egy jó meredek, köves, menjünk arra! Hát az én kis testem már ezt egyáltalán nem kívánta, szóval itt elszakadt a cérna, úgyhogy meggyőztem Zolit, hogy a lemenő nap, hogy még vár a mosatlan edény és a mosatlan farmerom, és hogy egyáltalán nem élmény a biciklitoló verseny, inkább forduljunk haza, de villámsebesen.

Ennek hatására úgy össze is félte magát tőlem, hogy menten nekivágtunk a hazaútnak. Innen már csak az ezoterikus rétig kellett elvergődni, ahonnan csak lefelé vitt az út.

Valamiért nem ment túl jól a lefelé, fejben nem annyira voltam ott, szóval igazából megint el sem kellett volna indulni. Ellenben a naplemente csodaszép volt, ritkán látni ilyen színeket. Amit persze telefonnal remekül le lehet fotózni (nem).

A tanulság annyit, hogy a Naszály nem a barátom, és bármennyire is igaz, hogy aki a Naszályban tud tekerni, az bárhol tud, én még nem tartozom ebbe a klubba. Idén többet nem akarok oda menni, majd talán jövőre újra megpróbálkozom vele. 

Restday

Egész héten pihenőm van, meglepő módon valóban ezt teszem, és nulla darab edzést terveztem*

Ellenben legalább kihasználom a lehetőséget, és az összes barátnőmmel egyeztettem időpontot, és annyit csacsogok és szocializálódok, mint a régi szép időkben. És mivel elszakadt az egyetlen kedvenc farmeron, muszáj leszek plázázni is. Még a végén azt hiszik rólam, hogy lány vagyok...

Mindenesetre azért nem bírok magammal, és jövő héttől már jön a trx. Szerencsére jók az összeköttetéseim, és így Anikó lesz oly drága, hogy tart nekem privát szabadtéri edzéseket. Azon gondolkozom, hogy vajon normális vagyok-e, hogy beállok a Terminátorlány szárnyai alá. (segítek, nem. Tuti belehalok, amit ez a nő művelni fog velem...)

*kivéve persze a hétvégi tekeréseket, de hát ugye az még messze van. És amúgy is, Peti azt mondta, hogy azért ne a kanapén üléssel töltsem ezt a két hónapot. Úgyhogy múlt héten is csak nyolc órát tekertem...

Csodaride - 4000-en túl

Úgy volt, hogy szombaton Zoli elmegy Sipivel országútizni, én meg nyakamba veszem a Nagyhideg-hegyet. A pénteki Surströmming-buli után viszont Sipi lemondta, állítólag megfázott. Szerintem lehet köze a rohadt halnak hozzá, de hát ne konspiráljunk, igazából nem volt az olyan rossz. Viszont jó tanácsként mondom, hogy ne nyúlj hozzá puszta kézzel, mert két nap múlva is érezni fogod a szagát, és semmiképpen ne bontsd ki zárt térben, kivéve, ha egy arra tévedt borzot akarsz kiüldözni. 

Mivel mindketten egyedül maradtunk, rávettem Zolit, hogy recoveryt tartson, és jöjjön inkább velem. A Duna-parton megreggeliztünk, és már úton is voltunk Királyrétre. Az első sokk itt ért, amikor Zoli kitalálta, hogy ne a járt úton menjünk fel, hanem a Grófi úton. Ebben az a jó, hogy köves és alaposan ki van mosva, de ha így még nem lenne nehéz, szerencsére meredek is. Azt már az elején tisztáztuk, hogy az utolsó szakaszon biztosan tolni fogom, de hát menjek addig, amíg bírom. Felnézve ijesztőbb volt, mint a valóságban, de azért tényleg nagyon köves, lefelé nem akartam volna erre jönni. (Aztán végül még ilyenebben jöttem, de ne rohanjunk úgy előre.)

 A rettegett utolsó szakasz előtt egy perc nyomvonal egyeztető pihenőt tartottunk, hátha feljutok lábon. És tulajdonképpen magam sem tudom, hogy hogyan, de egy kilépéssel és biciklit árkon átrángatással kitekertem. A tetején megint megkaptam, hogy miért csak a hetedik vagyok a maratonokon, ha így megyek…

Itt szétváltunk, mentem a sotteren Magastaxig, Zoli meg úgy gondolta, hogy ő ma kőarc lesz, és felteker a piroson. Ebben az volt a kihívás, hogy még sosem sikerült neki, de innen is gratula, aznap megoldotta!

Fent Magastaxon már kezdett hűlni a levegő, winter is coming,ugyebár. Innen már csak az volt a cél, hogy a túristaházig valahogy feljussak. Persze nem volt kérdés, ha a Grófi úton kitekertem, akkor a sotteren sem maradhatok szégyenben…

Fent rengeteg bringás volt, szikrázó napsütés, de elkelt a szélkabát. Kaptam egy tűzforró kávét a kemény munkáért cserébe, amit a mátrai magnéziumhoz hasonlóan, megpróbáltam külsőleg alkalmazni, és egy elegáns mozdulattal a térdemre borítottam. Ezzel a kísérlettel empirikusan bizonyítottam, többet ér, ha megiszom, és a forró kávé nem tesz jót az ízületeknek.

Zoli kitalálta, hogy még kőarcabb lesz, és felteker a sípályán. Beakadt nála ez a sípálya dolog, ha meglát egyet, akkor fel akar tekerni rajta. Én addig elücsörögtem a fűben, élvezve, hogy nézhetem, ahogy küzd :)

A hős küzd a sípályával

A rettegett lefelében választhattam: a piroson megyünk le, ahol Zoli feltekert, vagy a híres Róka-úton. A pirosat választottam, a Róka-úthoz még kicsit kell fejlődni.  Itt is megvolt az instrukció: amíg menjek, amíg jól esik, és leszállok, ha túl sok. Nem mondom, hogy hiba nélkül, mert egy helyen leszálltam, de a nagyján lejöttem. Azt hiszem, tavaly ilyenkor senki nem gondolta, hogy valaha ebben az életben én ilyen helyen lejövök. Na jó, igazából még én sem. És azon gondolkoztam, hogy igazából nehezebb volt elindulni tavaly augusztusban a Ligetben a kétméteres lejtőn, mint most itt végigjönni. Ott kellett igazán a bátorság, itt már csak az egész éves gyakorlás adta meg a lendületet.

Hazafelé még belefért egy kis kerülő, Szokolyáról Magyarkútra egy singletrack visz. Az összképen rontottak a kidőlt fák (itt a cx szezon…), de amúgy egy nagyon szép kis út. Mondjuk nem hosszú, és az elején át kell vergődni a csalánerdőn, de hát a szépségért meg kell szenvedni.

Ebből így 67 km, 1100 m szint lett, szép kis szezonzáró tekerés. ÉÉÉÉÉS, túl vagyok az idei 4000. km-en. Az már nem is olyan kevés. De akkor miért csak a hetedik vagyok a maratonokon? :/

Ahogy az országútisok tanítják

Tehátakkorkéremszépen, ahogy azt az országútisoktól tanultam: laza százas pedálfordulattal, bárminemű lihegés nélkül tekerünk fel a hegyre, természetesen bájos mosollyal az arcomon, függetlenül attól, hogy a sav már csöpög a lábamból. Például így:

Keep smiling 

A valóság pedig az ,hogy még időben észrevettem a fotós kollégát, és így tudtam mosolyt varázsolni az arcomra, még ha közben gondolatban végigszidtam is azt, aki kitalálta, hogy én idejöjjek, és hogy a hegyeket olyan magasra kell tenni.

Szóval elkészültek a hivatalos képek a Kassa MTB Singletrack buliról, és néhányon úgy nézek ki, mintha élvezném. Mondjuk azt sajnálom, hogy lejtőzős képek nincsenek, de hát mindent nem lehet.

Egyelőre viszont élvezem a már 5 napja tartó pihenőidőszakot, ezalatt csak egyszer voltam tekerni. Mondjuk holnap egy szép, egésznaposat tervezek, aztán remélem az időjárás is úgy akarja.

És hogy ne unatkozzunk, az a remek ötletünk támadt, hogy újítsuk fel a fürdőszobát. Nyilván ez fergeteges ötlet volt részünkről, mert micsoda dolog lenne, hogy csak úgy unalmasan eltelne egy egész hónap... Szóval most nyakunkba vesszük a várost, és a mai edzést a környékbeli barkácsáruházakban töltjük, ahol alaposan kiművelhetjük magunkat a csempék és csaptelepek világában. Kívánjatok szerencsét...

Napéjegyenlőség

Tegnap délután még mentünk egy kört a hegyen, csak a rend kedvéért. Úgy terveztük, lesz még ilyen hétköznapi tekerés, de meggyőződtünk róla, hogy ennek sajnos idénre vége.

A Normafánál találkoztunk a csordával (bár Ricsire mind kicsit neheztelünk, amiért nem tolta oda az arcát, ennyit igazán megtehetett volna, ha már úgyis szabadságon van*)

Még a felfelé útról említésre méltó, hogy ugyan nem tudom mit ettem tegnap, de volt benne kraft: hoztam pár PR-t, sőt, a Libegőtől a betonig offroad sprint szegmensen nemcsakhogy végig kitekertem, de már nem is vállalhatatlan az időm.

Tehát fent a hegyen konstatáltuk, hogy itt bizony nincs viccelődés, mocsok hideg van, mi meg erősen alulöltözöttek. De sebaj, zúzzunk lefelé, úgy még hidegebb lesz.

A legutóbbi elnyalásom emlékére újra ugyanarra indultunk, de most kicsit összeszedettebbnek éreztem magam, így közel hiba nélkül jöttem le. A sor végén meg, a múltkori áhitat** helyszínén pedig már megállás és gondolkodás nélkül (a megfelelő terminus technicust idézve) b*szattam mint asertés – legalábbis én így éreztem, amúgy a valóságban ez úgy nézett ki, hogy lassít-körülnéz-najóessünktúlrajta-huhhlentvagyok.

Innen indult a biciklicipelő verseny. Sipi és Zoli ugyan bemutatták, hogy kell lemenni a sziklákon, de Gergő és én inkább úgy döntöttünk, hogy nem akarunk a közeli János kórház vendégszeretetével visszaélni.

Sipi viszont veszélyérzet nélkül pattogott tova a kis ösvényen, éppen addig, míg a telefonja egy 10 pontos salto mortalet bemutatva landolt a bozótosban. Szerencsére Sipit szeretik a barátai, ezért alaposan dokumentálták, ahogy bemászik érte, és büszkén hozza elő:

Zoli pedig, aki egyik kezével ad, a másik kezével elvesz, az alábbit bírta megjegyezni egy lejtő végén: Te így tudsz lefelé jönni?? Akkor mit csinálsz a Maratonokon? -.-

Nos, innentől visszafogottabban arcoskodok, mert az ismeretlen terület megtört kicsit. Mint ahogy azt hiszem, említettem már korábban is, nem annyira tudok kanyarodni, itt meg pont az volt a lényeg. Egyébként nem rossz ösvény, pont elég nehéz ahhoz, hogy én remegő lábakkal másszak át a nagyján, de amúgy teljesíthető lenne.

Átérve a Kis-Hárs-hegyre, Sipi tudott egy rövidebb utat, és mint ugye tudjuk, ez sosem végződik jól. Mutatott egy DH pályát, mert az nekünk nyilván jó lesz. Még az eleje nem is volt rossz, de nekem hamar véget ért a buli, innen meg lerángattuk csak a bringát.

Az aljában már gyakorlatilag semmit nem láttunk, annyira ránk sötétedett az erdő, így véget vetett a játékunknak.

Ellenben BORZalmas hazautam volt. Zene dübörög a kocsiban, teljes lelki nyugalomban haladok hazafelé a kisautómmal, hátul a bringa behajtogatva, mikor az M2-n elém ugrik egy BORZ. Azért eléggé halálra rémültem, hogy most elüssem, vagy ne üssem, de végülis visszaszaladt, így megmentette mindkettőnk életét és a kisautómat is.

Illetve végtelenül demoralizáló, hogy ma van az őszi napéjegyelőség, innentől hosszabbak az éjszakák, mint a nappalok. De már csak 93 nap van karácsonyig.

*Majd jönni fog a kifogásokkal, hogy 1000 km, meg nyaralás, de természetesen ez mindannyiunk szerint elfogadhatatlan.

**Ahol leimádkoztak, és nem voltam hajlandó lejönni. Aztán de. 

Kassa Sigletrack Maraton – That’s all, folks

Az egyik felem nagyon várta már ezt a versenyt, annyi pletyka keringett már az élvezetes pályáról és jó szervezésről, viszont a másik felem tiltakozott, hogy nehogy már vége legyen a szezonnak, még csak most kezdődött.

Mindenesetre péntek reggel frissen és üdén (nem) lenyomtam a reggeli edzést, aztán egy kis kapkodás után alig negyed óra késéssel indultunk felszedni a srácokat. Útközben a szokásos muszájkávé közben sikerült belekönyököljek egy darázsba, ha esetleg a kávétól nem ébredtem volna fel. (Igazából arcoskodott, és könyökkel levertem. Utána megtanultam hol a helyem.)

Szerencsére innen egészen eseménytelenül telt az út, átvettük a szállást és elmentünk nevezni a helyi konditerembe. A rajtcsomagban kivételesen nem póló volt, hanem kulacs, így végre kidobálhatunk pár erőteljesen elhasználtat, végtére is a gombás izo még az én konyhaművészetemnek is kicsit erős.

A menő kulacs és a rajtszámom

Ami elég fura volt, hogy időben sikerült kajához jutnunk, szóval most már így a szezon végére közel tökéletesnek tűnt a felkészülés. Rövid szociális program után (ahol ismét bebizonyítottuk, hogy a sör tulajdonképpen izo) egész hamar mentünk aludni, hogy reggel hétkor már tobzódjunk a kávésbödön fölött.

9 után már a sípálya tetején lévő versenyközpontban nyergeltük a lovakat (csak a szokásos: holazizo-keverjegyet- teddfelarajtszámot-olajozztál-kinélvanapumpa-zseléazsebbe), viszont továbbra is szokatlan módon már majdhogynem összeszedettek voltunk. A srácoknak (és Beának) 10-kor volt a rajt, így nekik nem sok bemelegítésre jutott idő. Még egy gyors fotózkodás a Csillámpóni csordával, és hagy szóljon.

Csodraszellem

Innentől nekem alig másfél órám maradt a saját rajtomig… Ezalatt ittam egy adag izot (igazit, nem sört :)), eszegettem egy kis energiaszeletet, és elhúztam melegíteni. Ez utóbbiban legalább most elég alapos voltam, így csak 11 körül álltam a rajtba, még így is az elsők között. A maradék fél óra, amikor már elég stresszes voltam, gyorsan elszaladt, és a visszaszámoláskor már tejbetök módjára vigyorogtam, mert hallottam, hogy pár másodperc múlva a FIRE-re fogok indulni.  

Az első rövid mászáson kapásból kiléptek előttem, tehát még alig kezdtünk hozzá, máris tolni kellett. Szerencsére ez rövid szakasz volt, utána lejtővel folytattuk. Itt azért meglepődtem, hogy jó kis rázós-köves lesz ez a buli, remélhetőleg én is gyorsan belerázódom. Mondjuk időm az volt erre, mert innen indultunk felfelé a Lajoskához, az egyetlen hegyre a rövidtávon. Lajoska magasan lakik, így szép lassan közelítettük meg. Nagyjából tartottam a tervezett időt, és mikor már látszott a hegy teteje, sikerült halálra rémülni a lefelé száguldozóktól, hogy bizony nekem is arra kell menni. 

Fent megvolt a fél zselé meg egy kis víz, és nekiláttam, hogy túléljem a hosszú lefelét. Aztán nem is volt olyan félelmetes, nyilván az adrenalin miatt éreztem magam stabilabbnak. Ellenben hamar beértünk a verseny nevéhez méltó singletrackes szakaszba. Saját magamhoz képest egész sokáig nyomtam a kis kimosott árkot, de azért a végén úgy 20 méterre leszálltam. Innen nekem nagyon hiányzott egy háromnyilas tábla, szerintem ez veszélyesebb volt, mint néhány hely, ahol kint volt.

Mivel innentől nem tűnt olyan veszélyesnek, gyorsan visszapattantam a nyeregbe, hiszen két lány is elment mellettem, ez pedig tarthatatlan :) 

A következő huplinál pedig elestek előttem, szóval ahelyett, hogy én is átestem volna szegény srácon, inkább leszálltam, és reméltem, hogy hamar vége lesz ennek a szakasznak. Innentől kezdve kis hullámvasút jött, sok kis fel-le. A felfelékben sikerült utolérjem a lányokat, és visszaelőzni, hogy a következő lejtőn megint elmenjen mellettem az egyik. 

Node sebaj, hamar jött a következő frissítő. Már a rajtban láttam, hogy az erdőből jönnek ki egy hosszabb lejtőn, jó nagy tempóval a középtávosok, és csak csendben reménykedtem, hogy engem nem arra visz az út. De igazából de. Viszont mikor már odaértem, nem is volt félelmetes, és gyorsan elszáguldottam a frissítő mellett. Vizem még volt, és már csak 7 km volt hátra az egészből.

Nem sokkal lejjebb eltereltek jobbra, még jó, hogy benéztem az erdőbe, és volt időm visszaváltani: egynyomos, gyökeres, jó meredek. Nekivágtam, mondván maximum mit baj lehet, aztán még én is meglepődtem, hogy kitekertem. Nagyon bennem volt, hogy haladni kell, itt már nincs hova tartalékolni, mert még meglehet a másfél órás kitűzött cél, így a kis egynyomoson száguldoztam – főleg, hogy valaki jött mögöttem, de nem szólt, hogy menne. Engem viszont nagyon idegesített, így egy kis tisztáson elugrottam előle, hagy menjen. Utána kiderült, hogy miért nem zaklatott korábban: nagyjából egy tempóval mentünk a sráccal innen, előzgettük egymást. Nyilván felfelé voltam én az erősebb…

A cél előtt még megláttam egy lányt magam előtt, lefelé ő is gyorsabb nálam, de a befutó bizony felfelé volt. Az utolsó erőmmel megnyomtam a célegyenest, így 4 másodperccel előtte értem be. Utólag kiderült, hogy magyar lány volt.

Ezzel a teljesítménnyel 7. lettem, 1:34 alatt tettem meg a távot. Tulajdonképpen kivételesen elégedett vagyok, tudtam, hogy ennyi van bennem, és a 171-es átlagpulzus 189-es maximummal elég jól megnyomtam így a végét.

Zoli kicsit betegen indult neki, de arra számítottam, hogy mire én beérek, ő már ott lesz. Na hát majdnem 20 percet vártam rá, utána Ricsi és Gergő egyenletesen, kétpercenként értek be. Sipi hosszútávozott (az ő beszámolója a Mucikli blogon elérhető), így rá vártunk még egy keveset – váltóprobléma, folyton leeső lánc és egy kisebb esés ellenére is az ő átlagsebessége lett a legjobb… Esésre visszatérve, a teljes csorda megoldotta fejenként egy eséssel (úgy néz ki, maradandó károsodás nélkül), csak én hagytam ki kivételesen. Úgy néz ki, én csak edzésen esek-kelek, pedig komolyan versenyen megyek bátrabban (néha úgy érzem, ész nélkül)

A pálya amúgy meglepő módon, a nehézsége ellenére is tetszett, nagyon szép helyen vezetett, és szerencsére kevés aprókavicsos sotter volt. Meglepődtem azért pár helyen (lefelé és felfelé is), de nem volt sem olyan eszemet meredek, sem olyan nehéz, mint a Mátra. Az időmérés is említésre méltó, beérkezéskor kivetítőn látszott, hogy milyen idővel hányadiknak érsz be, és öt percen belül csipogott az sms az eredménnyel.

Ha rajtam múlik, jövőre is jövünk, aztán a Csillampóni team visszavág :)

Névnapi Csóványos ride

Kicsit lemaradtam a beszámolókkal, pedig hétvégén nem kicsit mentünk.

Szombaton Sipi jött 10-re, és szokás szerint délben már úton is voltunk. Na jó, annyit csalok, hogy fontos szerelnivalója akadt, és Királyrétig kocsival mentünk. (Igen, mi kocsival megyünk bringázni is)

Csóványoson még nem jártam, adta is magát a remek alkalom - azt hiszem, azért még van hova erősödni. Az elején az aszfalt még oké, megy az magától, de a sotterre érve már kevésbé komfortos a dolog. Mivel a takonykór még rajtam van (most már igazán elmúlhatna, kezdem unni), levegőt csak korlátozottan kaptam, de hát az minek is, úgy mindenkinek menne…

Node, felfelé a sotterről elég hamar letértünk egy ösvényre, ami sosem akart elfogyni. Így értünk fel a Foltán-kereszthez, ahol Sipi és Zoli próbálták kitalálni, hogy vajon merre visz az út.

Foltán-kereszti tanakodós

A jó hír az volt, hogy innen már nincs túl messze a kilátó, a rossz az, hogy most jön az ún. börzsönyi szuszogó szegmens. Az ilyennek meg sosincs jó vége, vagyis inkább csak a vége jó. Tehát neki is mentünk, Sipi elhozta a KOM-ot, én azért párszor megálltam rápihenni. Ez elég mocsok szakasz, jó kis meredek, keresztbe néhol gyökerekkel, egy helyen be is borultam a bokorba. Legközelebb már jobban fog menni, és lesz legközelebb, mert olyan nincs, hogy nem tudom megcsinálni :)

A kilátó mellett hozzánk csapódott egy cuki kiskutya, gondoltuk, hogy betesszük a zsebbe és jöhet haza velünk, de végül muszáj volt otthagyni. Kép azért van róla:

Sipi + cukikutya + Zoli mancs

 Innen jött a nehezebb része, mert ha felmegy az ember a hegyre, akkor bizony onnan le is kell jönni. Na itt kiderült, hogy a szuszogó nem csak felfelé nehéz…. Végülis a tanár kar oktatásának köszönhetően nem kaptam frászt az első méteren attól, hogy csúszott a kerekem, így csak öt méterrel később szálltam le. Azért ahol már kevésbé meredek volt, ott visszapattantam, és lejöttem, de azért na. Van még hova gyakorolni.

Igazából a lefelé legrosszabb része a kavicsos út volt, nagyon vártam, hogy véget érjen. Apró kavicsok, mozognak, ijesztgetnek, arrébb teszik a bringát. Nem esett jól, na.

Itt meg csak gurulni kell

Szerencsére innen egy jó kis lejtős aszfalt vitt tovább Kemencére, közben csak egy forrásnál álltunk meg kisóvodás módjára fröcskölni vizet vételezni:

A gonosz manó

Kemencén Sipi ismert egy jó helyet a „belvárosban”, és mivel a hidratálás fontos, egy kávé mellé az izotóniás sör is jól jött. A kocsma meg elég menő, ide még visszatérünk.

A sör tulajdonképpen izo

Tanakodtunk, hogy mi is legyen, végül Nagybörzsöny felé vettük az irányt, véletlenül tudtunk egy helyet, ahol jó a kaja (gyk. ott volt az esküvőnk). Ide muszáj volt aszfalton menni, jó kis hullámvasút: beálltam Zoli mögé a szélárnyékba, így egész kényelmesen tartottam a 30 körüli tempót. Életem egyik leggyorsabb lejtőjén egészen 54-ig felgyorsultam, de ez csak aszfalt, csak fél pontot ér.

A kiadós ebéd után már csak a hazaút volt hátra. Lassan elindult lefelé a nap, kapkodni kellett, hogy sötétedés előtt visszajussunk Királyrétre. Zoli ismert egy utat, vagyis inkább elképzelt egy utat, amiről azt feltételezte, hogy létezik. 

Ugyan egy helyi részeg korlátozottan stabil mozgású bácsi annyit segített, hogy valóban létezik az az út, a sorompónál kell továbbmenni, de azt nem tudtuk kiszedni belőle, hogy hol a sorompó… Végül egy helyi nagyon kedves néni irányba állított minket, és megtaláltuk azt a bizonyos sorompót. Éppencsak egy mező közepén kötöttünk ki, út meg sehol. A mezőn átvágva, Stravával irányba állva végül megkerült az út, de alaposan elbújt a bozótosban. Az élvezetes, köves lejtő a végén pedig bekötött egy aszfaltba, amit nem is értek, hogy vajon ki és miért hozott el idáig. Újabb aszfalt, ami a semmiben végződik (vagy kezdődik, nézőpont kérdése).

Innen már csak át kellett mászni a hegyen, legurulni a Deszkametszőn, és máris Királyréten találtuk magunkat.

Összesen 75 km, 1350m szint lett, úgy a fele terepen. Mit ne mondjak, kemény nap volt….

And she goes away

Tegnap megtörtént, ami még nem volt. Félúton visszafordultam edzésből. Sőt, igazából ha őszinte akarok lenni, akkor még félútig se jutottam.
Sötétedett, nem esett jól, még izomlázam van, és nyávogok, és amúgy is. Szóval ez most nem adta ki, nem ment.

Inkább hazamentem nutellát enni relaxálni, és meditálni, hátha az többet segít. Nem segített, mert persze így meg lelkiismeretfurdalásom van, hogy nem tettem meg mindent. Mondjuk lehet, hogy ez a minden igazából többet ártott volna, mint amit használ....

Azért ma már nagyon péntek van, konkrét fizikai fájdalmat okozott a felkelés (és most az életben maradás is).

Mindenesetre most azért már igyekszem kialudni magam, hogy holnap újult erővel tolhassam a bringát Csóványos felé. Komolyan, nem terhel meg úgy a heti öt edzés, ha nem kell 5:45-kor felkelni, csak 6:30-kor, lefekvéstől függetlenül... Ellenben most már nincs ilyen opció, mert ha haza akarok érni világosban, akkor muszáj hajnalban elinduljak dolgozni.

Egyébként frusztrál az ősz is, hogy milyen hamar sötétedik, és hogy már nincs igazán idő hétköznap másfél-két órás edzésekre. (meg amúgy az is, hogy semmire sincs időm, és folyton rohanok. Ezt meg tetézi, hogy a MÁV képtelen normálisan közlekedni... és még nincs is tél.)

Tehát összefoglalnám az elhangzottakat: sürgősen fel kell tenni magam töltőre, és  befejezni a nyávogást, egyrészt mert senkit nem érdekel, másrészt meg mert csak magamat szívatom vele.

Az utolsó mohikán

Tegnap megvolt az idei utolsó olyan edzés, ami kifejezetten azzal a céllal jött létre, hogy engem verseny előtt lélekben felkészítsenek az eljövendőkre.

Úgy értem, hogy felmentünk a HHH-n a BB körre (…), hogy na majd én jól lejövök a bárhol. Gergő talált is nekem egy kellemes kövest, hogy akkor ott jól menjek fel. Jól esett (nem), de legalább a tetején megpihenhettem végiggondolni az életem. Aztán ha jól nem is, de lejöttem - kivéve azt a köves részt, amiért ott voltunk. Mire leszenvedtem magam, Ricsi is befutott, aki ezen felbuzdulva visszazavart, hogy most nem biciklitologatásért jöttünk. Megmutatta a Traktornak, hogy mit is kell csinálni, és hogy nem is para, szóval villámsebesen üljek fel, és jöjjek le. Kicsit már unom, hogy folyton imádkozni kell, hogy elinduljak, de majd kinövöm ezt is egyszer. Addig meg legalább elviselik, hogy visszabeszélek, aztán úgyis lejövök.

Ez a BB kör elég jó, van benne minden, ami kell (és az is, ami nem). Szép hosszú emelkedő, amire azt hiszed, hogy a kanyar után vége, de igazából csak ott lesz meredek. Aztán a kis kedvenc emelkedőm, amin még tavasszal gyakoroltunk, hogy fel tudok-e menni rajta (eleinte nem sikerült). Most is megálltam az aljában, hogy hát, ez ma nem, de mikor megindultam, valahogy csak azt vettem észre, hogy fenn vagyok a tetején. Mondjuk ezen én is meglepődtem, de sokat segített, hogy már ismertem a nyomot, hogy merre lehet megoldani. 

Lefelé meg persze jó kis köves, sokkal kimosottabb lett, mint volt tavasszal. Meglepő fordulatkéni, mivel ez egy kör, vissza is jutottunk az első köveshez, ahol most már megállás nélkül végigmentem! Valami csak ragad rám, a koszon kívül is.

A második lecke mára a farolgatás volt, hogy ne féljek, ha kicsit csúszik a hátulja. Nos, ez még nem annyira megy :)

Közben persze folyamatosan csörgött a hátam, mert Zoli és Sipi is a környéken kószált, csak a haladó pályán - úgy értem Normafa sípálya, felfelé. Már ahogy meséltek róla, is kedvem lett volna megnézni (szigorúan fentről, ahogy tolják :))

Megegyeztünk, hogy valahol találkozunk (ne kérdezzétek, fogalmam sem volt hol járunk), felfelé a HHH kilátó felé. Pont egy lejtősebb részen sikerült összeszedni a fiúkat, és végre sikerült is kicsit kicsúsztatni, állok nagy büszkén, mire Zoli első mondata, hogy a hát mit csinálsz, a drága Schwalbe gumit koptatod??? Na szupi, így hallgasson az ember a tanári karra :)

Ez itt Zoli, a képet meg Sipitől loptam el :)

Mi a panoráma utat választottuk a kilátó felé (Sipinek és Zolinak jó volt a híres Szuszogón), amit végre tudtam értékelni is (mert már le mertem nézni), tényleg szép ez a rész, főleg így a naplementében. Ellenben ez is könnyebb lett, mióta utoljára itt jártam, gyanítom, mert nem akartam épp meghalni, és mert azért csak fejlődök valamennyit.

Az utolsó aszfaltos részt már nem annyira akartam fel a kilátóig, sötétedett, hirtelen nagyon éhes lettem, elfogyott a vizem, és már nagyon el is fáradtam. Bánatomra, mire felvergődtem, nem lehetett csoportképet csinálni, mert már erősen sötétedett.

Lefelé már csak az aszfalt várt, haladó szinten – lámpa nélkül, a töksötétben.

Kicsit azért megnyugtatott ez a a kör, kaptam egy kis önbizalmat, hogy menni fog ez. Innentől még egy hét edzés, és utána már csak a túrázások lesznek. Ebből azért remélem még jutni fog idénre :)

Szilvás Crumble - homebased day

Úgy tűnik, a köhögésem nemhogy javult volna, de végképp kidőltem. Még orvoshoz is mentem (ami nálam azért már a vég). Ki is írt mára, szóval szigorú ágynyugalom.  Petivel beszéltük, hogy akkor így az edzések is kimaradnak, majd holnap egy óra és vasárnap egy rövidebb kör lesz.

A szigorú ágynyugalmat meg ugye én nagyon jól viselem, szóval ugyan kicsit lassabban, mint normális esetben, de sikerült kitakarítani a konyhát, majd újra összekenni. A végeredmény egy kis crumble, ami ugyan nem a konyaművészet csúcsa, de finom, és gyorsan kész. Ezt a receptet  vettem alapul, csak szilvával és fele mennyiségben. Olyan illata van, amit még én is érzek a taknyon túl :)

Mondjuk kicsit zavar, hogy kimaradt egy hét edzés itt a finisben, de remélem elég lesz a maradék kettő a felkészülésre. Jobb, hogy most vagyok beteg, mint bármelyik korábbi verseny előtt...

Endless summer – alias tüdőbeteg kórterem

Szeptember 1, becsengettek. Nekem meg harangoztak…

Na jó, ennyire nem komoly a helyzet, de a Mátrán úgy néz ki, sikerült elkapjon valami nyavalya. Eddig csak fájt a torkom, most már köhögök is. Csodajó érzés. Viszont nem rossz a közérzetem, ezért tegnap úgy gondoltam, hogy ha dolgozni tudok, akkor edzeni is. Hát, hülye ötlet volt, nem kívánta a szervezetem a terhelést. Legalább mára is nyertem egy pihenőnapot, csak nem tudom, hétvégén így hogy lesz ebből Nagy hideg-hegy.

Dunapart Verőcénél. Mintha még nyár lenne

Viszont mérhetetlenül elszomorít, hogy már hivatalosan ősz van. Oké, még nem kell temetni, süt a nap (nehogy szomorú légy… ) Ellenben be kell látni, hogy nem soká vége a szezonnak. Az utolsó versenyre készülök, de már valahogy fogy a lelkesedés, pedig szeretném, ha jól sikerülne. Még két hét, és az is meglesz. Azért a társaság miatt nagyon várom, három nap ámokfutás. Előtte azért nem lenne rossz menni még egy kicsit HHH-n, csak úgy a hecc kedvéért. Meg mert a múltkori seb lassan begyógyul, kell másik.

Kassa után nem is tudom. Fura lesz nem edzeni ennyit. Indul a két hónap pihenő decemberig. Azért mondjuk a pihenő erős túlzás, kapok egy-két hét lazítást, utána trx, bodyart, spinning, hétvégi bringázások…. Nem kell megijedni, nem fogok ellustulni. Sőt, a watt/kg arányomat is javítanám kicsit, és így, hogy lesz szabadidőm, talán fogok tudni főzni is. :)

A Topmaraton összefoglalóval még lógok, azt majd megejtem, ha lesz összesített eredmény. Kíváncsi vagyok, hogy hova jutottam így a négy verseny után.

Illetve nem tudom, emíletettem-e (biztosan), hogy nehezen viselem a hideget és a telet úgy en block, szóval álljon itt e remekmű reményhalként, hátha még nincs vége a nyárnak:

Egyébiránt pedig közeledik a névnapom (szeretem a fekete csokit, csak mondom :)), és anyukam megkérdezte, mit szeretnék. Még gondolkozom, hogy mondjam-e neki a karbon kormányt, amire alapvetően semmi szükségem, de mégiscsak menő.  

Mátra maraton – végállomás következik

Mint ahogy korábbi bejegyzésekből kitűnik, egy csöppet tartottam a Mátrától… Na jó, igazából ez barokkos túlzás: halálra voltam rémülve, hogy vajon mi fog velem történni a hegyek között, és helyezés helyett túlélésre játszottam.

Előző éjjel persze alig aludtam, nagyrészt a stressztől, hogy nekem tényleg oda kell állni. Legalább az eldőlt (meg én is) még csütörtökön, hogy biztosan elrajtolok, aztán lesz valami.

Reggel a megszokott kisebbfajta őskáoszon túlesve (holarajtszám-veddátatöbbiekét-Sipiideértmár-holanapszemcsi-keverjizot-detöbbvizettölts, stb.), sikerült beállni a rajtba Ricsivel, és húsz percet várni. Ez meg azért jó, mert a megelőző bemelegítés bármilyen utóhatása pont elmúlik, mire végre elindulhatunk.

Viszont ennél rosszabb rajt szerintem idén még nem volt: értem én, hogy lassú rajt, de hogy rajt után másfél perccel még egyhelyben állok, azért az kicsit erős. Alig tudtam kivergődni a kapun, még az aszfalt elején is lépésben a tömegben (pulzuskontroll: ha nem haladsz, fel sem megy…)

Mikor kicsit nekiindultunk, ott jól elképedtem, hogy MINDENKI megy el mellettem. Oké, spórolósra vettem, tudtam, hogy ez csak a bemelegítés, fog ez még fájni épp eleget, de meglepett, hogy csak úgy húztak el mellettem. Ez még csak rendben lenne, úgyis később szoktam visszaelőzgetni, de ez most nem az a nap lett. Az első frissítőn a fél zselé adott kis erőt, de ez sem tartott sokáig.

Mikor felértünk az első erdei ösvényre, egy lány rámkiabál: Te vagy a ZsNiki? Mert neki engem kell megelőznie :) Mivel nekem nem ment úgy nagyjából sehogy, inkább elengedtem, legalább ő haladjon és hozzon jó eredményt.

Mindenesetre nagyon igyekeztem betartani Peti útmutatását: kis részenként „ettem meg” a távot. Megvolt az első emelkedő, ahol múlt héten majdnem kitekertem (aztán toltam), utána nem sokkal a kis sík, ami után a tavalyi aprólejt jött, ahol gyakoroltunk, megvolt ahol Sipi felnézett és húbzmeg, aztán ahol tavaly azt mondtam, hogy sosem fogok tudni lejönni, idén meg de. Minden ilyen kis szakasz egy kis öröm volt, hogy na, ezen is túl vagyok és sikerült.

Az mondjuk hamar kiderült, hogy nem abban a mezőnyben vagyok, ahol szoktam: túl sokan tolták, és lefelé is bizony szégyenben maradtunk a durvább helyeken, pl. a patakátkelés előtt. Arcoskodhatnék, hogy ezt majd jövőre megcsinálom, de az ilyenekhez még kicsinek érzem magam*

Ahogy kiértünk a Rudolf-tanya előtti aszfaltra egy háromnyilas rész után, egy sráccal kezdtem beszélgetni: mikor megkérdezte, hogy lesz-e még ilyen durva rész, akkor majdnem felnevettem, hogy hát ez bizony még csak az eleje, innen csak durvább lesz…

Innentől a második frissítőig azt hittem, sosem fogok odaérni. A patak után feltolva már néztem az órát, hogy nem lehet sok. Aztán toltam még egy csomót, frissítő sehol. Úgy véltem, itt az ideje a kis magnéziumampullának, mielőtt begörcsöl a mindenem. Minderről azt hittem, Superman-pózban történő bringatolás közben is tudom abszolválni. Végülis megoldottam, külsőleg alkalmazva a magnéziumot: sikerült magamra borítani, kezem-lábam ragad. Szupcsi, legalább nem csúszik le az ujjam a fékről…

Kicsit arrébb, mint számítottam rá, végre eljött a második frissítő, lemoshattam a kezem, kaptam új adag vizet, és a másik fél zselé is megvolt, így újult erővel számolhattam vissza a km-eket.

Még hátra volt pár mászás, és pár félelmetes lejtőzés: mikor már azt hittem, hogy nem jön több nehéz rész, kiderült, hogy mekkorát tévedtem.

Annyira kezdtem fáradni, hogy gondolkoztam egy helyen, hogy hát csak le kéne szállni a testi épségem érdekében, amikor megláttam, hogy fotóznak: hááá, olyan nincs, hogy tologassam a képen! Nem voltam vidám, és biztosan kiült az arcomra a pánik, de lejöttem!**

Majd egyszer lesz jobb minőség is :)

Mindenesetre az utolsó emelkedőnél már kicsit megtoltam, hogy jólvan, mindjárt vége. A szervezők azt állították, hogy a forrás előtti DH részt kiszedik, mert csak. Helyette jött is az aszfalt, megnyugodtam, egy nehézzel kevesebb. Aha, a forrásig levittek, csak másik úton…. Szerencsére a múlt heti gyakorlás elég volt, hogy eszembe se jusson leszállni a kövek között. (Na nem mintha esélyem lett volna a leszállásra, úgy meglepődtem, hogy mire felfogtam, hol vagyok, már lent voltam az alján)

Innen már csak a célba vergődés volt hátra (persze, hogy felfelé), és mivel az elejét elspóroltam, maradt annyi, hogy pár versenytársat leelőzzek.

Rég örültem ennyire, hogy vége a versenynek, és túl vagyok rajta… 2:41-re és a 10. helyre nem vagyok büszke, de végigcsináltam, és nem estem el, tehát a kitűzött cél megvan. Igazából az vigasztal, hogy (Ricsin kívül) az összes BringaBandás úgy ért be a célba, hogy menten elhalálozik: arról próbáltak beszélni, hogy ez mekkora szívás volt és milyen nehéz, de még ez is nehezükre esett. Volt váltóprobléma, defektszerelés, végelgyengülés, meg ami csak lehet.

Látszik, hogy ez már nem őszinte

És mivel vége a TopMaraton sorozatnak, és tulajdonképpen sikeres az összesítés (majd erről külön posztban értekezek), kaptam Ricsitől egy IronShakert. Mert kemény vagyok, és megérdemeltem. Ki se nézi az ember belőle, hogy ennyire kedves is tud lenni :)

Már csak egy verseny van hátra, a Kassa. Ez olyan kisebbfajta zárótábor is lesz. Szomorú, hogy lassan vége a nyárnak és a szezonnak...

---

*Azért Ricsi már mondogatja, hogy muszáj lesz egyensúlyt fejlesszek, és a tanári kar majd szépen összegyűjti, hogy hol kéne még lejussak, ahol nem merek. Ilyen hely még elég sok van, meglátjuk, mire jutunk vele.

** Jelezném, hogy ez kb. olyan érzés volt, mint a soproni lejtő, ahol Gergő segítségével sikerült elnyalni. Csak az a különbség, hogy most ezt nem nézte végig, pedig még mindig szebb látvány volt, mint májusban.

Rule#1: Fall down, adjust the crown, walk on

Első szín

Normafa, átcsatlakozás terepre az aszfaltról, halvány ötletem sincs, hogy hol.

Nixi elindul lefelé, túlfékez, fekszik a kövek között. 20 méterre fiatal kutyások, szörnyülködve sziszegnek. Nixi feltápászkodik, megnézi, hogy a bringa egyben van-e, visszaül, továbbmegy.

Az út végén a lépcső előtt erős fék, leszáll, lesétál. Tanári kar szakérti a sérülést:

•           Jólvanaz, nem is vérzik, nincs semmi bajod! Menj vissza, gyere le!
•           Nem megyek!
•           Dehogynem, lejössz. Nézd, a bringád is le tud jönni!

Richárd bemutatót tart, látszik, hogy a Traktor egyedül is le tud jönni a lépcső mellett a meredeken.

Nixi még próbálkozik kicsit, hátha megússza, végül a többség szava dönt  - És megoldja, átlép a félelmén.

Függöny le, felvonás vége.

--

Tehát: elesik, koronát igazít, megy tovább.

Egyébként pedig az történt, hogy tegnapra összejött a kis kompánia, hogy most aztán mindenki engem fog tanítani (szeretem ezeket a session-öket, tök sok okosságot tanulok).

Normafára sikerült felvergődni, én azt hittem, hogy elég gyászos idővel, de végül kiderült, hogy nem is ment az olyan rosszul (lásd Strava, csomó PR és társai). Fent megvártuk Sipit, elütöttük az időt Gergő utó-szülinapi köszöntésével (8 napon bőven túl, de a szándék a fontos, szóval boldogat innen is :)), aztán jött a fent említett színdarab. Azt az esést kihagytam volna az életemből, hiszen legalább egy hétig nem volt seb rajtam, ráadásul olyan helyen sikerült produkálni, ahol amúgy már lejöttem mindenféle gond nélkül. Nem is értem, hogy mit csináltam már megint…. Mindenesetre nem vették komolyan a sérülésemet, és nem volt opcióm kiszállni, minden maradék bátorságot össze kellett szedni.

A lépcső melletti bemutató után találtak még egy remek helyet, ahol nekem feltétlen le kellett menni. Ismét bemutatózás a tanári kartól, majd rövid (?) könyörgés, hogy ugyan induljak már neki. Második nekifutásra sikerült is abszolválni, fentről tényleg félelmetesebb volt. (És persze megint csak a szám nagy, Gergő kapott el, mert nem annyira tudtam eldönteni, hogy álljak-e meg vagy menjek tovább.)

Innentől nem kínoztak nagyon tovább, csak a köves részeken kellett átjutnom, tulajdonképpen nem is ment olyan rosszul. Vagyis lehetett volna rosszabb is, tényleg minden bátorságomat összegyűjtöttem. Kell is, az egész esemény tulajdonképpen azért jött össze, hogy a Mátrára felkészüljek. Legalább lélekben.

A végére sikerült HGerit és Lacit is összegyűjteni, bár velük én már nem mentem terepen.

Hazafelé a Szépvölgyin azért sikerült egy kocsinak elémkanyarodnia, amikor 40-nel jöttem lefelé, végülis alig vagyok feltűnő…Mindenesetre mindent túléltem, és most ez volt a cél.

Most viszont három dolgon kell dolgozni:

 - megtanulni fékezni

- megtanulni kanyarodni

- megtanulni, hogy bátran mehetek, mert általában kiadja. Kivéve a medve.

Viszont az felborulás tényleg nem kellett volna, már megint nem tudok térdelni (nemkalandozikel) – mindkét térdemre ráestem, csupa seb vagyok, bedagadt a lábszáram és a tenyerem, ahol odacsapódtam.

Ellenben gyűjtöm a bátorságot, és vasárnap kemény leszek, mint Tarzan talpa, valahogy majd megoldok mindent. Legalább már biztos, hogy beállok a rajtba. És a jó hír, hogy Ricsi is rövidtávozik, így nem egyedül kezdek!

A többieknek is szép lassan összejön a nevezés, így a jelek szerint a teljes pónicsorda tiszteletét teszi. Már várom a vasárnapot :)

What else is there

Tegnap estére jól felhúztam magam. Nem tudom, említettem-e már, hogy mennyire utálok falun lakni...

Tehát miután reggel a MÁV megszívatott, és ezért lekéstem a vonatomat, amivel beértem volna időben munkába, (nem, nem tudtam korábban indulni, átszállás miatt nem értem oda), úgy döntöttem, hogy akkor úgy döntöttem, megyek inkább kocsival. Mikor meg hazaértem az őrületből, akkor meg a házimunka borult rám, amitől kapásból lettem idegbeteg, szóval inkább elmentem bringázni.

Mondjuk kár is lett volna kihagyni, szép idő is volt, nulla szél, alig forgalom, naplemente. És mire hazaértem, le is nyugodtam. Hiába, ez ilyen stresszlevezető nálam. Lehet van köze hozzá, hogy 160 bpm fölött már nincs időm a házimunkán gondolkozni :)

Közben kaptam jótanácsokat Petitől, hogy mégis hogyan fogom túlélni a Mátrát. Most gondolatban többször bejártam a pályát, a nehéz részeken is lejöttem. Felfelé úgyis tolni fogja mindenki az én mezőnyömben, hiszen én felfelé vagyok erősebb, lefelé szoktak utolérni. Kicsit nehéz, mert nem emlékszem pontosan, hogy melyik rész melyik után jött, de nagyon igyekszem mentálisan is (ki)készülni.

És akkor gyakorlásnak a rövid táv szintrajz:

Mátra-para (kislány nagy hegyek között)

Támadt az a remek ötletünk, hogy járjuk be a Mátra maraton rövidtávot, mert az jó lesz. Főleg nekem lesz jó, mert megnyugszom. Bejártuk, nem nyugodtam meg.

Kicsit részletesebben, az úúúúúgy volt, hogy vasárnap reggel, annak ellenére, hogy esőt mondtak, mi vidáman autóztunk fel, bringákkal a tetőn Mátraházára.
Alig 40 perc késéssel sikerült is megérkezni, és most, hogy Zoli töltötte fel a tracket az órára, így hamar be is tájoltuk magunkat a rajtba.

Lendületesen vágtunk neki a hegynek, és vidáman faltuk a kilométereket, Ricsi szelfibotjának társaságában.

Hello, szelfibot

A szokásos agyvihart leszámítva egészen jól ment az eleje, nyilván amíg aszfalton van az ember, jól lehet haladni. Igyekeztem pulzust lent tartani, és országútis módra beszélgetni (Nem liheg, nem izzad, kellemes 100-as fordulaton beszélget. Nem baj, ha a véredben lévő sav már átmarja az érfalaidat.)

Ez a vidám hangulat eltartott az első keményebb terepes emelkedőig, ahol még úgy félig sikerült is kitekerni, aztán persze toltam. És toltam. És még toltam is egy kicsit.

Volt egy pont, egy jó köves felfelén, amire rákanyarodván még Sipi száján is kiszaladt egy b*zmeg, amikor meglátta az emelkedőt, tele sziklákkal. Hát, nem tekertem ki itt sem. Ahogy mendegéltünk felfelé, találtunk egy kidőlt fát. Na ezt ne úgy képzeld el, hogy rönk-bunnyhopp-mésztovább. Ez konkrétan egy fa teteje volt, az ágak között egy akkora réssel, amin fekve átférsz, és át tudod rángatni a bringádat. Szerencsés esetben. Bénázva. Mire átvergődtünk, utolért minket a profi kontingens (Benkó Barbi, Cseh Roni és barátaik) - aztán gyorsan ott is hagytak, az én fiaimmal együtt, én meg jól továbbmentem a könnyebb úton, csakhogy ez zsákutca lett. Akárhogy próbálkoztam, muszáj volt felmennem a többiek után… Egy helyen megálltam pihenni, hogy na én most itt visszaszállok és kitekerek, amiből az lett, hogy kipörgött a hátsó kerék (akkora a nyomatékom, hogy letépem a pedált – nem, csak csúszott a homok), és már feküdtem is. Szerencsére ez volt az egyetlen borulás aznap, külsérelmi nyom nélkül megúsztam.

Az a szerencse, hogy hullámzik a terep, a sok felfelé között van némi lefelé is. Eleinte tényleg jól ment. Oké, aszfalton mindenki le tud menni, de a terepen, ahol tavaly azt mondtam, hogy itt soha nem leszek képes rá, Zoli után, szép lassan csak lejutottam. (Közben a srácok meg élménybringáztak át mindenen, legalább nekik jó volt :))

Mindez eltartott úgy a 27. km-ig, amikor elkezdett esni az eső. És valahogy sehogy nem akart véget érni a pálya. Innen jött a neheze: fáradtan, vizesen vártam, hogy hátha vége lesz már, de csak nem. Annyira elfáradtam, rángattam fel a bringát, a pulzusom kétmillió, lassan sírva fakadok, és a lefelékben is bénázok… Ezen a ponton kezdtem el gondolkozni rajta, hogy én itt ugyan el nem indulok a jövő héten.

És most jött a merő szenvedés: már csak a vergődés volt hátre. A cél bizony magasabban van, és oda valahogy fel kell jutni. Egynyomos gazos – nincs jobb, mint mikor a szederbokor által tépett sebekbe belecsap a vizes csalán… mindez éppen csak annyira sárban, hogy rendesen csússzon. Hogy utána jöjjön még egy emelkedő... Az utolsó három kilométer szerintem legalább 13 volt. Amikor nem hallották a többiek, hangosan káromkodtam. Rég szenvedtem ennyire….

Amikor beértünk, még mindig azt éreztem, hogy én ehhez bizony kicsi vagyok, és nem volt elég ennyi tudás, bőven kell még fejlődjek, hogy ezt versenytempoban is megcsináljam. Még rágcsálom kicsit, be vagyok nevezve, és tudom, hogy mások is tolni fogják, ahol én. Egyelőre nem akarok indulni, de vasárnap még messze van. Majd meglátjuk mi lesz belőle.