And she goes away

Tegnap megtörtént, ami még nem volt. Félúton visszafordultam edzésből. Sőt, igazából ha őszinte akarok lenni, akkor még félútig se jutottam.
Sötétedett, nem esett jól, még izomlázam van, és nyávogok, és amúgy is. Szóval ez most nem adta ki, nem ment.

Inkább hazamentem nutellát enni relaxálni, és meditálni, hátha az többet segít. Nem segített, mert persze így meg lelkiismeretfurdalásom van, hogy nem tettem meg mindent. Mondjuk lehet, hogy ez a minden igazából többet ártott volna, mint amit használ....

Azért ma már nagyon péntek van, konkrét fizikai fájdalmat okozott a felkelés (és most az életben maradás is).

Mindenesetre most azért már igyekszem kialudni magam, hogy holnap újult erővel tolhassam a bringát Csóványos felé. Komolyan, nem terhel meg úgy a heti öt edzés, ha nem kell 5:45-kor felkelni, csak 6:30-kor, lefekvéstől függetlenül... Ellenben most már nincs ilyen opció, mert ha haza akarok érni világosban, akkor muszáj hajnalban elinduljak dolgozni.

Egyébként frusztrál az ősz is, hogy milyen hamar sötétedik, és hogy már nincs igazán idő hétköznap másfél-két órás edzésekre. (meg amúgy az is, hogy semmire sincs időm, és folyton rohanok. Ezt meg tetézi, hogy a MÁV képtelen normálisan közlekedni... és még nincs is tél.)

Tehát összefoglalnám az elhangzottakat: sürgősen fel kell tenni magam töltőre, és  befejezni a nyávogást, egyrészt mert senkit nem érdekel, másrészt meg mert csak magamat szívatom vele.