Mátra maraton – végállomás következik

Mint ahogy korábbi bejegyzésekből kitűnik, egy csöppet tartottam a Mátrától… Na jó, igazából ez barokkos túlzás: halálra voltam rémülve, hogy vajon mi fog velem történni a hegyek között, és helyezés helyett túlélésre játszottam.

Előző éjjel persze alig aludtam, nagyrészt a stressztől, hogy nekem tényleg oda kell állni. Legalább az eldőlt (meg én is) még csütörtökön, hogy biztosan elrajtolok, aztán lesz valami.

Reggel a megszokott kisebbfajta őskáoszon túlesve (holarajtszám-veddátatöbbiekét-Sipiideértmár-holanapszemcsi-keverjizot-detöbbvizettölts, stb.), sikerült beállni a rajtba Ricsivel, és húsz percet várni. Ez meg azért jó, mert a megelőző bemelegítés bármilyen utóhatása pont elmúlik, mire végre elindulhatunk.

Viszont ennél rosszabb rajt szerintem idén még nem volt: értem én, hogy lassú rajt, de hogy rajt után másfél perccel még egyhelyben állok, azért az kicsit erős. Alig tudtam kivergődni a kapun, még az aszfalt elején is lépésben a tömegben (pulzuskontroll: ha nem haladsz, fel sem megy…)

Mikor kicsit nekiindultunk, ott jól elképedtem, hogy MINDENKI megy el mellettem. Oké, spórolósra vettem, tudtam, hogy ez csak a bemelegítés, fog ez még fájni épp eleget, de meglepett, hogy csak úgy húztak el mellettem. Ez még csak rendben lenne, úgyis később szoktam visszaelőzgetni, de ez most nem az a nap lett. Az első frissítőn a fél zselé adott kis erőt, de ez sem tartott sokáig.

Mikor felértünk az első erdei ösvényre, egy lány rámkiabál: Te vagy a ZsNiki? Mert neki engem kell megelőznie :) Mivel nekem nem ment úgy nagyjából sehogy, inkább elengedtem, legalább ő haladjon és hozzon jó eredményt.

Mindenesetre nagyon igyekeztem betartani Peti útmutatását: kis részenként „ettem meg” a távot. Megvolt az első emelkedő, ahol múlt héten majdnem kitekertem (aztán toltam), utána nem sokkal a kis sík, ami után a tavalyi aprólejt jött, ahol gyakoroltunk, megvolt ahol Sipi felnézett és húbzmeg, aztán ahol tavaly azt mondtam, hogy sosem fogok tudni lejönni, idén meg de. Minden ilyen kis szakasz egy kis öröm volt, hogy na, ezen is túl vagyok és sikerült.

Az mondjuk hamar kiderült, hogy nem abban a mezőnyben vagyok, ahol szoktam: túl sokan tolták, és lefelé is bizony szégyenben maradtunk a durvább helyeken, pl. a patakátkelés előtt. Arcoskodhatnék, hogy ezt majd jövőre megcsinálom, de az ilyenekhez még kicsinek érzem magam*

Ahogy kiértünk a Rudolf-tanya előtti aszfaltra egy háromnyilas rész után, egy sráccal kezdtem beszélgetni: mikor megkérdezte, hogy lesz-e még ilyen durva rész, akkor majdnem felnevettem, hogy hát ez bizony még csak az eleje, innen csak durvább lesz…

Innentől a második frissítőig azt hittem, sosem fogok odaérni. A patak után feltolva már néztem az órát, hogy nem lehet sok. Aztán toltam még egy csomót, frissítő sehol. Úgy véltem, itt az ideje a kis magnéziumampullának, mielőtt begörcsöl a mindenem. Minderről azt hittem, Superman-pózban történő bringatolás közben is tudom abszolválni. Végülis megoldottam, külsőleg alkalmazva a magnéziumot: sikerült magamra borítani, kezem-lábam ragad. Szupcsi, legalább nem csúszik le az ujjam a fékről…

Kicsit arrébb, mint számítottam rá, végre eljött a második frissítő, lemoshattam a kezem, kaptam új adag vizet, és a másik fél zselé is megvolt, így újult erővel számolhattam vissza a km-eket.

Még hátra volt pár mászás, és pár félelmetes lejtőzés: mikor már azt hittem, hogy nem jön több nehéz rész, kiderült, hogy mekkorát tévedtem.

Annyira kezdtem fáradni, hogy gondolkoztam egy helyen, hogy hát csak le kéne szállni a testi épségem érdekében, amikor megláttam, hogy fotóznak: hááá, olyan nincs, hogy tologassam a képen! Nem voltam vidám, és biztosan kiült az arcomra a pánik, de lejöttem!**

Majd egyszer lesz jobb minőség is :)

Mindenesetre az utolsó emelkedőnél már kicsit megtoltam, hogy jólvan, mindjárt vége. A szervezők azt állították, hogy a forrás előtti DH részt kiszedik, mert csak. Helyette jött is az aszfalt, megnyugodtam, egy nehézzel kevesebb. Aha, a forrásig levittek, csak másik úton…. Szerencsére a múlt heti gyakorlás elég volt, hogy eszembe se jusson leszállni a kövek között. (Na nem mintha esélyem lett volna a leszállásra, úgy meglepődtem, hogy mire felfogtam, hol vagyok, már lent voltam az alján)

Innen már csak a célba vergődés volt hátra (persze, hogy felfelé), és mivel az elejét elspóroltam, maradt annyi, hogy pár versenytársat leelőzzek.

Rég örültem ennyire, hogy vége a versenynek, és túl vagyok rajta… 2:41-re és a 10. helyre nem vagyok büszke, de végigcsináltam, és nem estem el, tehát a kitűzött cél megvan. Igazából az vigasztal, hogy (Ricsin kívül) az összes BringaBandás úgy ért be a célba, hogy menten elhalálozik: arról próbáltak beszélni, hogy ez mekkora szívás volt és milyen nehéz, de még ez is nehezükre esett. Volt váltóprobléma, defektszerelés, végelgyengülés, meg ami csak lehet.

Látszik, hogy ez már nem őszinte

És mivel vége a TopMaraton sorozatnak, és tulajdonképpen sikeres az összesítés (majd erről külön posztban értekezek), kaptam Ricsitől egy IronShakert. Mert kemény vagyok, és megérdemeltem. Ki se nézi az ember belőle, hogy ennyire kedves is tud lenni :)

Már csak egy verseny van hátra, a Kassa. Ez olyan kisebbfajta zárótábor is lesz. Szomorú, hogy lassan vége a nyárnak és a szezonnak...

---

*Azért Ricsi már mondogatja, hogy muszáj lesz egyensúlyt fejlesszek, és a tanári kar majd szépen összegyűjti, hogy hol kéne még lejussak, ahol nem merek. Ilyen hely még elég sok van, meglátjuk, mire jutunk vele.

** Jelezném, hogy ez kb. olyan érzés volt, mint a soproni lejtő, ahol Gergő segítségével sikerült elnyalni. Csak az a különbség, hogy most ezt nem nézte végig, pedig még mindig szebb látvány volt, mint májusban.