First-final countdown

Tegnap megvolt az utolsó technikai edzés a verseny előtt. Hát, magunk között szólva, nem állítanám, hogy maradéktalanul elégedett vagyok a teljesítményemmel, kicsit szét voltam csúszva fejben, de nagyon igyekeztem. Néhány álló helyzetből bokorba borulás megvolt, csak a rend kedvéért (cserébe tetőtől talpig olajos mind a két lábam. Fogalmam sincs, hogy csináltam), és azért volt néhány sikerélmény, hogy felmentem olyan helyen, amire először felnézve kizártnak tartottam (meg le is jöttem. De csak mert a hegy tetején mégsem maradhattam)  Azért az ún. Bringabanda körön maradt még olyan hely, ahol nem tudok kitekerni felfelé, és olyan is, amin még nem merek lejönni. De ami késik… :)

Viszont ilyen szép az erdő (meg a bringám is <3)

Most viszont már csak a pihenés-készülődés meg két nap van hátra, és persze, hogy a pánik tetőfokára hágjon… jó úton halad, éjjel már alig aludtam… Nem vicces ám, hogy ilyen kis stresszgombóc vagyok mindentől, hiszen tulajdonképpen mi történhet? Legrosszabb esetben nem másfél óra alatt teszem meg a versenyt, hanem szép lassan. Valahogy majdcsak körbeérek. Kicsit zavar, hogy az eredeti tervvel ellentétben külön indítanak a hosszútávos fiúktól, és egyedül leszek a rajtnál, de hát ez van, majd megismerkedek a mellettem állókkal :)

Utánanéztem, 16-an vannak a már benevezett lányok a korosztályomban, ami azt jelenti, hogy az első 10 reálisnak tűnik, hacsak nem iszonyat erős mindenki. Ha meg igen, akkor gyakoroltam (A maximalista törpét a fejemben meg benyugtatózom, hogy maradjon csendben). Egyébként rá vagyok gyógyulva a weather.com-ra, egyelőre vállalható időt mond, hiszek benne, hogy igazat mondanak, de én már csak ilyen kis naiv vagyok.

Végszóként álljon itt a szintrajz:

Kemény vagyok mint Tarzan talpa!

3 cm boldogság

Miután egész tábor alatt azzal piszkáltak, hogy túl széles a kormányom, megadtam magam, és tegnap elvittem a kedvenc szerelőmhöz a bringát, hogy akkor kurtítsa meg. Kicsit aggódtam, hogy akkor mostantól nem fogok tudni kanyarodni, meg félni fogok megint (parapara – félelem attól, hogy félni fogok. Teljesen reális aggodalom)

Fűrészes gyilkos

Nade, a változás jó!

Kiderült, hogy a 3 cm-vel rövidebb kormány sokkal jobban illik a bringára, és igazából kevésbé félelmetes, mint gondoltam, sőt. Sokkal kényelmesebb lett. Ennek örömére ki is mentem intervallozni a Sejcére. A legmeglepőbb az volt, hogy vissza tudtam váltani annyira, hogy a lazító szakaszok is mentek hegynek fel. A gond csak az volt, hogy elfogyott a hegy, úgyhogy néha vissza kellett gurulni, hogy lehessen megint fel. Nem gondoltam,hogy valaha az lesz a bajom a Sejcével, hogy túl rövid…

Mindenesetre újabb jubileum, pontosan 1000 km van a Sigmában is! Ezt pedig biztosan csak idén tettem bele, és csak odakint, szóval most már mindenféle szépítés nélkül is túl vagyok az 1000-en. Idénre 3000 a terv, az nagyjából reális is. Aztán majd kiderül.  A legszebb, hogy pont a hegy legtetején voltam, amikor észrevettem :)

Mondjuk kevésbé volt vicces, amikor átvágtam egy kis erdős részen és olyan hang jött ki a bringából, mintha épp szét akarna esni. Kiderült, hogy ahogy rövidebb lett a kormány, a fékbovden viszont nem, ahogy lenyomódott a teló, pont beleért a kerékbe. Úgyhogy vissza szerviz, hívtam is Tomit, hogy mégsem jó a kormány, ragasszuk vissza, amit levágott :) Még szerencse, hogy most kiderült, és nem hétvégén, a versenyen kaptam infarktust, hogy mitől csörög ennyire …

Már csak 4 nap a Balaton Maratonig, kezdek feszült lenni.

What the..

Hát, jelentem nem vagyok normális. Többször is bebizonyítottam már, de ma ismét sikerült megerősíteni.

A tegnapi napsütéses idő után ma reggel kellemes hidegre és csendesen csöpögő esőre ébredtünk, ezzel el is dőlt, hogy nem megyünk a Mészkőemberre. Nem lett volna rossz, mondjuk odaállni montival az országútisok közé időfutamra egy kicsit furcsa, de én már csak ilyen furcsa lány vagyok. Azért mentem volna csutkán egy Sejcét, hogy megnézzem, mire vagyok jó hegynek fel kipihenten, de annyit nem ért az egész, hogy rommá ázzak.

Cserébe egész délelőtt a Cross Country kupafutamot-ot néztük a kanapéról (illetve korlátozott lelkesedéssel vasaltam...), az majdnem olyan, mintha edzettem volna :)

Délutánra azért csak elállt nagyjából az eső, és jó ötletnek tűnt kimenni egy körre. Nekem hivatalosan két óra tempós tekerés volt kiírva, Zolinak meg csak, hogy jöjjön velem. Hát, rosszul járt....

Ugyan végül csak egy órát mentünk (épp elég volt ennyi is), de egyrészt azért csak újra elkezdett esni, másrészt meg olyan szembeszelünk volt, hogy csodálkozom, hogy előrefelé haladtunk és nem állunk még mindig egyhelyben valahol a mező szélén. Mások szélcsatornában edzenek, nekünk meg elég csak kimenni ide a falu szélére. Mondjuk így találtam új edzőkört, erre jót tudok majd menni, amikor éppen nem fulladok meg a széltől és nem 10 fok van. (Nem tudom mit hisztizek, januárban 2 fokban is kimentem)

Legalább azt elmondhatom, hogy egész jó tempót tartottam végig (na jó, sokat mentem szélárnyékban), tehát nem vagyok reménytelen. Meg hát azt mondják az okosok, hogy 1000 km után jön meg az erő. Várom szeretettel...

Úgyhogy kitartás/elszántság 5-ös, az időjárás 2-es, idióta-faktor 12-es.

Ezrek hete meg a lelkem rezdülései

Vigyázat, most belelátni a fejembe! Csak saját felelősségre!

Firstofall, megvan az idei első 1000 km!!! Május végéig volt ennyi a cél, de így azért sokkal jobb, hogy már most túl vagyok rajta. A másik, amiért ez az ezrek hete: túl vagyunk az első 1000 oldalletöltésen, ami azt jelenti, hogy rajtam kívül más is olvassa a blogot. Tehát a tesztidőszak lezárult, most már nem hagyom abba. És köszönöm a kedves visszajelzéseket is!

Szóval tegnap úgy volt, hogy a kedvenc edzőbácsimmal találkozunk, de végülis nem jött össze, így maradt egy órám még naplemente előtt egy gyors recovery tekerésre. Úgyis fel kellett avatni az új cipőmet. Még nem tökéletes, mert az spd-t nem oda raktam, ahova kéne, úgyhogy majd még (át)szerelem (loveisintheair - bocs), de legalább szép tiszta és karcmentes (volt, amíg egy emelkedőn el nem dőltem, de ezt hagyjuk is).

Szép komótosan kitekertem Verőcéig, mondjuk nem volt nagy melegem, de jól esett kicsit szellőzni. Van egy foghíjtelek a falu végén, ott leültem a szélére, elrágcsáltam a műzliszeletemet, és néztem a naplementét, a Dunát, meg a fecskéket, ahogy gyűjtik a szúnyogokat. Azon ritka alkalmak egyike volt, amikor úgy volt jó, ahogy.

Csak a fejemben beszéltek a hangok, az örök elégedetlen hangocskák (pedig nem vagyok őrült, a hangok is megmondták), és elmélkedtem a világnak az ő folyásáról. Meg arról, hogy vajon előre visz az elégedetlenség vagy csak elrontja a pillanatokat? Talán mind a kettő, csak meg kell találni az egyensúlyt. A másik amin gondolkoztam, hogy ne csak valamire várjak, hanem élvezzem a pillanatokat. Pl. a múlt heti tábort nagyon vártam, és rettentően  élveztem, és minden pillanatban ott voltam, de hazajönni és hétfőn visszatérni a hétköznapokba nagyon fájt. Túl erős volt a kontraszt. (Még szerencse, hogy hamarosan folytatódik a buli)

Mivel ebben a 10 percben nem sikerült megváltani a világot, inkább hazaindultam, így is kapkodni kellett magam, hogy még sötétedés előtt hazaérjek. Mondjuk a bringázás arra feltétlenül jó, hogy rengeteg szabadidőm generálódott, amit egyedül töltök és van időm gondolkozni. Aztán majd meglátjuk, hogy ez jó vagy rossz :)

Most pedig akkor köszöntsük szeretettel a beígért esőt, ami most eshet egész hétvégén kedvére! Aztán jövő héten meg felszáradhat, hiszen hétvégén Balatonfüred, az első verseny. Hogy mit fogok én művelni előtte para címén… 

Nyitótábor másfél km-re a tótól - 3. rész

Első rész itt
Második rész meg itt

Vasárnap

Két kemény nap után úgy gondoltam, hogy na majd vasárnap fogok tudni aludni…nem jött be. Fél nyolckor már megint a kis tejeskávés jelenetemet adtam elő, és vártam a többieket.

Igyekeztünk kicsit korábban elindulni így utolsó nap, hogy még legyen idő megnézni a nagyokat DH pályán. Miután felnyergeltük a lovakat, újra elindultunk felfelé, így harmadszorra már nagyon fájt. Ehhez képest mondjuk jobb idővel mentem fel a ciklámen szegmensen, mint előző két nap… Közben hallgattam a Geriket, és rengeteg olyan infot tudtam meg, amit nem biztos, hogy akartam – tulajdonképpen ez egész hétvégén így volt, hiába, aki korpa közé keveredik... :)

Éreztem, hogy fáradt vagyok, és kicsit meccsesebb lesz lejönni, de úgy voltam, hogy ha előző két nap megoldottam, akkor ma is menni fog. Egy darabig jól is voltam, a többiek mondogatták, hogy az XC pálya felé megyünk, jó lesz. Jó volt, részletezném: meredek – kanyar - mégmeredekebb – kanyar - húbzmegeznagyongáz – ennek sosem lesz vége… Gyakorlatilag a három meredek szakaszból kettőn toltam és csak rövidebb részeken tudtam visszaülni, közben meg néztem, hogy távolodnak a pöttyök (a többiek).

Lefelé újra a patak felé vettük az irányt, jó hosszú lejt jött, de ahogy említettem a második részben, lesz még szerepe ennek az útnak: egész jól vettem a lefeléket, figyeltem Gergőre, hogy mit hogyan kéne, de mivel egész jól ment, azt gondolta, simán lejövök, ahol pénteken letoltam, én meg túl bátor voltam. Nem jött össze. Kicsúszott a hátsó kerekem, behúztam az első féket, attól az első is kicsúszott, és a mozgó bringáról próbáltam meg leszállni – végülis sikerült, ha úgy vesszük… Belevágódtam a porba, szerencsére a bringa rajtam landolt, és neki nem lett baja, én meg feküdtem kicsit a homokban. Feltápászkodtam, felmértem a károkat, és tulajdonképpen nem is olyan vészes.* A patakpart szépsége tompította a fájdalmat is, viszont ahol Bea lehozott tegnap, ma már inkább letoltam, csak a biztonság kedvéért.

Lent a fiúknak persze azt mondtuk, hogy TGerinek nem tetszett, hogy gyorsabb vagyok nála, és fellökött J

Innen már csak fel kellett menni a DH pálya tetejére, hogy kicsit nézelődjünk. 

Very kibaszott fucking danger (Szűcs Gábor képe)

Ádám bemutatta, hogy kell lejönni a sziklakerten, hiába, aki profi… Nagyon jól nézett ki! Azért Sipi sem maradhatott ki a buliból, mondtam is neki, hogy még jó, hogy lejött, és nem hozott rám szégyent. A csapat nem bringás tagjai is megérkeztek, Nóci fel is szedte az igazi DH-sokat, akik ott ugráltak mellettünk, megmutatták, hogy hogy is csinálják ezt a helyiek. Egy darabig nézelődtünk, fotózgattunk, aztán lassan ideje volt hazafelé venni az irányt.

De ha lementünk, bizony fel is kell… a pénteki útvonal egy részén mentünk fel ismét, aznap kitekertem végig, most muszáj volt egy kis időre leszálljak, elfogyott az erő. A tetején összevártuk egymást, Zoli mondta, hogy itt mehetek, igyekezzek nem fékezni. Hát, én nem is fékeztem túl sokat. Magam sem értem, hogy hogyan… Aszfaltra jutottunk, ahol Zoliék meglepődve vették észre, hogy máris ott vagyunk.

Utolsó mászás volt hátra, fel a Károly kilátóig, ahonnan állítólag valami jó út visz hazáig. 

A kilátónál két néni ült a padokon, és rámcsodálkoztak: tényleg én vagyok az egyetlen lány velük? Hát igen, ez ilyen buli, de a hőseim végig mellettem vannak, nagyon vigyáznak rám!

A három nap alatt ez volt a legélvezetesebb lefelé utam, végig sziklás, de stabil, és igaz, hogy 160-as pulzussal jöttem végig, két pihenővel, hogy feldolgozzam a beérkező infokat, de ez volt a tábor legjobb része. Nem volt könnyű, de imádtam. A szálloda hátsó kertjében még kellett azért a lépcsőzés a végére, de az már szinte rutinból ment.

Összefoglalásul, nagyon sok szintet léptem a három nap alatt, olyan meredekeken mentem felfelé, amit sosem hittem, hogy képes vagyok kitekerni, és egy percig sem voltam egyedül, végig volt támogatásom, és most megint annyi élménnyel jöttem haza, hogy győzzem feldolgozni. 

*Alábecsültem kicsit, az éjszaka már nem volt vicces – tehát ma sem aludtam, belilult a combom, nehezen emelem a bal karom és a hasamon is végig vannak zúzódások. Büszkén viselem a harci sérüléseket, még két hét az első versenyig.

Nyitótábor másfél km-re a tótól, 2. rész

Első rész itt

Szombat

Új helyen nem tudok jól aludni, hiába voltam fáradt, már reggel 8 előtt a szálloda éttermében tobzódtam a kis tejeskávémmal, várva, hogy a többiek is magukhoz térjenek. 10-re terveztük az indulást, fél óra késéssel sikerült is.

Készült csoportkép, majd ha eljut hozzám, felteszem ide is. Jó sokan voltunk és természetesen minden elfogultság nélkül mondom, hogy nagyon jól néztünk ki az egyenmezben :) 

UPDATE: íme a csoportkép. Valahogy nem sikerült egy irányba nézni - de azért szépek vagyunk :)

 

A terv az volt, hogy én megyek, ameddig bírok a többiekkel, és ha elfáradok, valahol lecsatlakozok és aszfalton hazagurulok. Tartottam az igen alacsony (165-175) közötti pulzust (fogalmam sincs, hogy hogy nem haltam bele már az elején a terhelésbe), ami mondjuk betudható az izgalomnak és annak, hogy nagyon igyekeztem nem lemaradni.

Gerinél volt az útvonalterv, meg a GPS, de mivel az erdőben nincsenek tökéletesen kitáblázva az utcák, volt néhány tanakodás, hogy vajon merre induljunk. Találtunk egy többágú kereszteződést, ott megnéztünk minden utat, mire kiderült, hogy melyik is a miénk. 

Vajon hol az út?

Ahogy mentünk fel-le, TGeri folyamatosan magyarázott, hogy hogyan kanyarodjak, hogy próbáljak csípőből, toljam le a lábam a kanyarban és arra támaszkodjak, és egyéb okosságok, amiket nagyon igyekeztem megjegyezni, többé-kevésbé sikeresen. Vagyis elméletben tök jól megértettem, de gyakorlatban azért volt kihívás benne…

A Tolvaj-patak mellett meglepően meredekeken lejöttem, egy-két hely volt, ahol leszálltam (ezt érdemes megjegyezni, még elő fog kerülni vasárnap),  Mindenesetre kár, hogy ott nem volt idő fényképezni, megérte volna. 

Azért itt már kezdtem fáradni, pedig km-ben nem is mentünk olyan sokat… Brennbergbányán volt az első pihenő, megegyeztünk, hogy az osztrák kört még megcsinálom velük, utána innen haza tudok menni azokkal, akik feladják a harcot.

Tehát innen irány Ausztria, nézzük meg mi van a másik oldalon. Kisebb kalandok után megtaláltuk, hogy hol lehet átvágni a bozótoson, hogy mint illegális határsértők átjussunk egy széles útra, amit mentén eljutottunk volna a tóhoz, ami onnan épp másfél km-re van. Legurultunk egy erdészházig, ahol elkaptak az osztrák népviseletbe öltözött helyi bácsik, hogy most akkor nagyon gyorsan tűnjünk el innen, mert egyrészt tilos az Á, másrészt meg vadászidény van, és olyankor nem szerencsés csörtetni a bokrok között.

Végül aszfalton legurultunk Ritzingig, ahol kicsit már kezdett meghajlani a tér, mert még mindig másfél km-re volt a tó. (Viszont aszfaltbetyárkodásom eredménye, hogy elengedtem, és 50 km/h fölött gurultam lefelé, újabb szintlépés)

Egy másik erdei úton indultunk fel, ahol kevésbé volt tilos közlekedni, csak eléggé zavart, hogy az a tó vagy a hegy tetején van, vagy HGerinek vannak fura fogalmai a másfél km-ről (mint kiderült, utóbbi…)

A tó előtti utolsó emelkedőnél a két Geri sprintversenyt rendezett, én meg az életemért küzdöttem, csak az tartotta a lelket, hogy már láttam magam előtt, hogy a tóparton ebédelünk, és iszunk egy kávét. De már csak másfél km volt hátra! Na jó, csak viccelek, mert amikor felértünk, egyből kiderült, hogy a strand zárva van. Hát nem volt őszinte a mosolyom… Leültünk a fűbe, elővettem egy GiantBart, rágcsáltam kevés lelkesedéssel, Zoli meg a kezembe próbált nyomni egy kávés zselét, kis híjján a hajára kentem. Végülis majdnem ugyanaz, mint a rendes kávé, csak hiányzott róla a tejhab.

Itt mondtam, hogy akkor nekem ennyi volt, ahol lehet, lecsatlakozom, mert ha ilyen fáradtan még vagánykodok, abból tuti pofára esés lesz. 

Oké, irány az aszfalt, már csak vissza kell jutni Brennbergbányára, onnan tudunk hazamenni. Persze a nagyok már rég kipihenték magukat, én meg küzdöttem fel magam gyök kettővel, bízván benne, hogy egyszer csak elfogy a felfelé, nagy boldogan begurultam, hogy oké, pihenő, amikor az eleje mondta, hogy jó, akkor indulhatunk! Nem voltam kedves… Ezért elnézést, de muszáj volt némi levegőt vegyek.

Brennbergbányán újra megálltunk vizet vételezni a kútból, két néni meg nagyon szeretett volna velünk beszélgetni, így kiderítettük, hogy a szomszéd faluban van egy pizzéria. Király, meg van mentve a haza, irány enni!

Leparkoltuk a lovakat, majd lesokkoltuk a helyi erőt: egy db bácsi, gyanítjuk a tulaj szolgált ki (vagyis inkább éppen csak nem küldött el) minket – azzal indított, hogy pizza nincs. Hozzak étlapot? (Áh, nem kell, tudjuk fejből.) Ha egyedül lettem volna, vagy legalább nem húszan, akkor biztos felállok és elmegyek, de itt nem volt opciónk. Kértünk leveseket meg palacsintát, összesen két óra alatt sikerült abszolválni ezt a műveletet úgy, hogy az első levest gyakorlatilag odahajította elénk (se kanál, se szalvéta), majd amikor már mindenki megkapta a palacsintáját, Ádám jelezte, hogy ő is kért 4 lekvárosat, akkor elmorogta a bácsi, hogy azt nem tudom vállalni. (????????) Komolyan, az asztal alá borulva röhögtem kínomban, ez teljesen kész volt, hogy ennyire ne akarjon pénzt keresni… Kritikán aluli volt a kiszolgálás, de legalább a leves ízlett.

Innen már aszfalton csak haza kellett gurulni, 50 km, 1200 m szint lett a nap vége, és rettenetesen elfáradtam, de iszonyú büszke voltam magamra, hogy teljesítettem. A fiúk szerint nem is olyan rosszul. Sajnos már csak egy fél nap marad, és a jól megérdemelt süti, innen folytatom…(folytatás itt)

Nyitótábor másfél km-re a tótól - beszámoló, 1. rész

Mindenekelőtt szeretném megköszönni a rengeteg segítséget, amit az elmúlt három napban kaptam, el sem tudjátok képzelni milyen hálás vagyok azért, hogy ennyit törődtetek velem! Külön köszönöm Gerinek és Gergőnek (figyeltem!:)), meg Sipinek és Zolinak azt a támogatást, amit kaptam, hogy soha nem hagytak egyedül és a végtelen türelmet, amit tanúsítottak irántam, mert nélkülük biztosan nem jutottam volna ki az erdőből. Legalábbis nem egy darabban... :)

Na jó, befejezem az ömlengést, mert még elbízzák magukat :)

Próbálom rövidre fogni, de nem hiszem, hogy ennyi élmény belefér egy bejegyzésbe, így biztosan több fog születni. 

Péntek

Köszönhetően erős ráhatásomnak (értsd, kihisztiztem), sikerült pénteken már 11 után útra kelni Sopron felé, hogy még aznap beleférjen egy kis tekerés, hiszen mint ahogy említettem korábban, edzésnap nem maradhat el. Csak akkor kaptam ki, amikor kiderült, hogy a másik autóval érkezők megálltak egy kávéra útközben, csak nekünk nem lehetett... :)

 Érkezés utáni első sokk: úgy volt, hogy majd én a B csapatot viszem magammal egy navival, és majd mi a gyerekpályán elbohóckodunk, amíg a nagyok kiélik magukat. Kiderült, hogy NINCS B csoport. Mennem kell a nagyfiúkkal. Szupi, ezek tuti kiborulnak az én tempómtól... (spoiler: nem borultak ki, én meg nagyon igyekeztem)

A szállodai kávé és átöltözés után már 4-kor teljes harci díszben vártuk a rajtot: négyen indultunk felfedezni a hegyet. Őszintén szólva, én nem kicsit féltem: egyrészt ismeretlen terep, fogalmam sem volt mennyire fogom erővel bírni a hegyeket, ők nem tudják, mennyit bírok, másrészt pedig egyedüli lányként nehezített pályán vagyok. (El sem merem mesélni, miket hallottam, nagy dózist kaptam a hétvégén, az orosz zsepi csak a kezdet :)) - Oké, Bea végül velünk jött szombaton, és nem csak én voltam lány,de ő profi, előre húzza a csapatot, nem hátra.

Mivel Geri csinált útvonaltervet, követtük az utasításait (jobbra - janem, az a bal... vagy várjál...mégis a jobb!:)) szép lassan (alig 173-as pulzussal) felgurultunk egy kilátóig. Az emelkedőn felfelé menet kérdezték, hogy itt le mernék-e menni. Mondtam, hogy kizárt. Jó, mert arra megyünk haza... Na remek, pánik, első felvonás. Gondoltam mindegy, még van időm aggódni, egyelőre felfelé kell haladni.  Feltekeregtünk, mentek a lefelék is, jobban mint gondoltam, mígnem egy kilátóhoz értünk (a farkas meg a villanyszereléshez, ugye), mert onnan indul a DH pálya. Pánikroham, második felvonás: és én hogy jövök le??? Mert hogy nem a DH pályán vagy amelett a freeride-on, az tökbiztos... Zoli elment kicsit előre, hagy élvezze kicsit a bulit, a két Geri meg beálltak technikázni velem. Na jó, azért az meglepett, hogy egyszercsak HGeri kikapta a nyergemet, hogy így biztos eléggé hátra tudom tolni a fenekem a lejtőn. Végülis az lett, hogy egyikül elől fogta a kormányomat, a másik hátul támasztott, hogy fel tudjak ülni és kipróbáljam, hogy hogyan lehet hátrafelé kilépni a pedálból. Tulajdonképpen bejött a taktika, mert ugyan sokat toltam lefelé, de sokkal több helyen lejöttem, mint gondoltam. (Nem, nem a DH-n, hanem mellette!) A végén már lankásabb volt, ott majdnem mérhető sebességem is lett, meg is lepődtek, hogy a gyökereken meg pici bukkanókon átmegyek stressz nélkül. (Én is.)

Ezek után a hazafelé vezető köves lejtőt, amin felfelé jöttünk (és akkor még azt hittem, hogy az para lesz), már majdnem élveztem is. A szállodánk mögött egy kis kertkapun jöttünk be, Geri mondta is, hogy a végén még lesz egy lépcső, számítsak rá, de simán lemegyek. Hát én számítottam... gyakorlatilag fékezés nélkül jöttem le a 9 fokos lépcsőn, a srácok azt hitték, legalább lassítok... :) Mondjuk utólag nem lett volna baj, ha megnézem, min megyek le, de komolyan élveztem. 

Tanulság, hogy szeretem a sziklás-gyökeres részeket (amíg száraz és nem túl meredek) és a lépcsőket. 

Ez még csak a bemelegítés volt, 12 km, 350m szint. 

Vacsira odaért az egész Banda, 20-an egy pillanat alatt eltüntették a cukkínis muffinokat (de csak mert nem tudták miből van), és néhány fröccs után ideje volt nyugovóra térni, hiszen hosszú nap állt előttünk. Akkor még nem tudtam, mennyire.... (folytatás itt...)

Időzített bomba

Jelenleg nem vagyok elérhető, kérem hagyjon üzenetet...

Igazából most még csak csütörtök este van, de feltétlen meg akartam örökíteni a muffint, amit ma gyártottam, mivel már megint valami oda nem illő hozzávalót kevertem bele. (És még elhiszem, hogy mások is olvassák a blogomat, de nem akarok lebukni idő előtt :))

Szóval, Tanár úr kérem, én készültem! Miután ma korán eljöttem munkából, és nyakamba vettem a várost, sikerült végre venni egy térdnadrágot, így ha beledőlök már pénteken a sárba a kis kék virágos nacimban, van másik, amit fel tudok venni.

Utána elrohantam boltba, aztán haza, és legyártottam két adag muffint: az egyik klasszikus, fehér lisztes, fehér cukros, csokis-meggyes, de a másik!

Cukkínis muffin

10 dkg darált mandula
5 dkg zabpehely
7,5 dkg teljes kiőrlésű rozsliszt (ez volt épp itthon)
15 dkg cukornak megfelelő édesítő (nekem Glukonon)
20 dkg reszelt cukkíni
2 tojás
1 dl olaj
5 dkg mazsola
sütőpor
fahéj

Összekevertem a száraz hozzávalókat, aztán hozzádobáltam a nedveseket, végül a mazsolát. A masszát betöltöttem kis muffin-kapszlikba (ennek vajon ez a hivatalos neve?), és 180 fokos sütőben 25 perc alatt szénné égettem. Na jó, csak egy kicsit lett sültebb, mint szerettem volna, még bőven az ehető határon belül van. Azért legközelebb érdemes kicsit alacsonyabb hőfokon sütni, mert a belseje még simán nyers, amikor kívül már barnul.
 
Kicsit morzsalódik, de ízre nem derül ki a turpisság a cukkínivel :) 

A lány arc nélkül

Azon gondolkoztam, hogy tuti nem vagyok ép. Megsütött a nap, vagy csak a szél elfújta az agyam és megzápult...

Már második napja kint vagyok, igaz tegnap csak másfél órát, de akkor esett egy kicsit. Úgy voltam, hogy majd meglátjuk, max ha nagyon esik, hazajövök. De inkább végigcsináltam az edzést, és amúgy is elállt...Mondjuk csak 4x10 perc intervall volt, plusz a közte lévő lazító rész, végülis másfél órát ki lehet bírni rossz időben is.

Ehhez képest ma már reggel fújt a szél, és be is volt borulva (én meg ki), valamit igazán meleg sem volt. De edzésnap nem maradhat ki, szóval csak összeszedtem magam és nekivágtam.

Elmentem Szobig, ami innen jó 30 km, tehát vissza is nagyjából ugyanannyi. Annyira fújt a szél, hogy hiába mentem síkon, mintha folyamatosan emelkedőnek mentem volna és úgy éreztem, letépi az arcom a szél. Majd meghaltam... Nagymarosnál úgy voltam, hogy király, ha már itt vagyok, akkor elmegyek Zebegényig, a kávézóig. Amikor odaértem, akkor meg úgy, hogy jó, akkor már Szob eleje is meglesz, fotózkodni akarok a Szob táblával. Nem találtam a Szob táblát, el kellett menjek érte egészen a kompig. Én ugyan komp akartam lenni, de nem komp lett-em. Na jó, ez még szerintem is rossz volt.

Leültem elrágcsálni a kis műzliszeletemet a Dunaparton, hátha segít hazafelé, meg nem ártott megpihenni kicsit, és bőszen bíztam benne, hogy visszafelé tényleg nem fordul meg a szél, mert akkor én fordulok fel, és ha már idefelé megpusztultam, visszafelé hátha hátszelem lesz.

LETT! Visszafelé olyan időt jöttem, hogy magam is csodálkoztam, végig elég jó tempót nyomtam, kaptam is pár QOM-ot Stravan :) Nagymaros-Vác szegmensen 4 percet javítottam a tavalyi legjobbamhoz képest, azért az már komoly teljesítmény (nekem). Ez azt jelenti, hogy azért csak van értelme edzeni, mert javítom az időimet, csak erősebb vagyok lassan.

A vége majdnem 3 óra lett, nagyon fáztam és nagyon elfáradtam, most ülök, és így jó. Nem hiszem, hogy ma bármi másra is alkalmas leszek...

Azért ilyenkor van időm gondolkozni, azon túl is ,hogy mekkora hülye vagyok, hogy ilyen időben kint bohóckodok. Az egyik, hogy edzés nem maradhat ki. Igen, szeretem a szabályokat, és szeretem betartani és betartatni is őket, nem is nagy buli velem társasozni. De úgy gondolom, hogy ha már pénzt adok egy edzőnek azért, hogy kínozzon, legalább csináljam meg a feladatot, biztos van értelme annak, amit mond. A másik, hogy tudom, hogy kezdő vagyok, tehát nekem sokkal jobban szükség van a szisztematikus edzésekre, mint a profibbaknak, mert ők alapból sokkal ügyesebbek meg erősebbek. Nekem muszáj csinálni, nincs választás, különben sosem leszek jó. Másrészt meg, ha elhatározom magam és van célom, akkor mindent meg akarok tenni, hogy ne rajtam múljon, hogy valami nem úgy sikerül, ahogy szeretném. Az erőn kívül itt a monitzásban még annyi minden más körülmény van, ami el tudja rontani a versenyt. Rengeteg gyakorlásra van szükségem, hogy ne érjen váratlanul az erdő. Az erőért tudok tenni egyedül is, de csak akkor, ha nem hagyok ki edzést. Egyet sem. Az ügyességért meg mindig könyörögni kell valakinek, hogy jöjjön velem játszani, mert nem tudok egyedül, ahhoz még túlságosan félek, és nem vagyok elég gyakorlott. Ennyit arról, hogy a bringázás magányos sport....

Meg azon is gondolkoztam, hogy milyen kár, hogy ilyen későn kezdek hozzá a bringázáshoz. Jobb lett volna, ha korábban belekerülök a vérkeringésbe. Most már azért veterán vagyok a master1-ben. Jó, sosincs késő elkezdeni, de azért előnyösebb fiatalabban nekilátni az állóképességi edzéseknek.

Mindenesetre csinálom, jövő héten meg tábor, három nap terepen. Kicsit félek, de alig várom :)

Dream on

              

Álmomban Svájcban jártam, csodálatos hegyek között, olyan kilátással, amit elképzelni is nehéz. Aztán a Bringabandás srácokkal tekertünk-másztunk fel a Naszályban a kereszthez, annyira meredeken, hogy négykézláb jutottam fel. Majd onnan lefelé az út egy házon át vezetett, le egy jó hosszú lépcsőn végül egy csúszdán át.*

Kár volt felébredni, ennyi álompasi után** J

 És 23 nap a Balaton Maratonig és már csak 50 nap Szilvásig. Biztos vagyok én ebben????

*a csúszdában fogalmam sincs hova lettek a bringák. De menő volt, pedig utálok csúszdázni.

*Ők még nem biztos, hogy tudják, hogy halálra fogom szekálni őket, hogy jöjjenek velem B csoportos gyakorlásra. Mielőtt még pánikba esnék. 

Függőségek

Az előbb kaptam meg ezt a cikket:

10 jel, ami arra utal, hogy biciklifüggő vagy

Nos, a 10 jel hevenyészett fordításban és hozzá dőlt betűvel a véleményem az alábbi:

1. A lábszárad folyamatosan sebes

 - jelenleg épp nem, de azért különböző testrészeimen van néhány (maradandó) nyoma annak, hogy próbálkozom a bringa határait megkeresni - 

2. A biciklid legalább annyit ér, mint a kocsid

- Nincs hozzáfűznivalóm. Egyetlen kifogásom, hogy a kocsim öreg és olcsó. -

3. Mindenféle szezonra és időjárási körülményre van egy külsőd

- MÉG nincs. Egy versenygumim van félretéve, hogy ne az kopjon. De még csak most kezdtem a bulit... - 

4. Az embereket nem névről, hanem bicikliről ismered fel.

- lássuk be, nem olyan jó a névmemóriám. Bár nem reprezentatív felmérésem alapján a legtöbb bringás vagy Zoltán vagy Gergely - 

5. Fejből tudod, hogy ki jár a te megszokott útjaidon.

- Hello, Strava! - 

6. Mindig tudsz okot, hogy miért kell egy új alkatrész

- Khm, kéne egy új cipő. Ahhoz meg új pedál. Meg ha már itt tartunk, kéne kulacstartó is. -

7. Annyit vagy a helyi bringaboltban, hogy azt hiszik, ott dolgozol

- Na legalább ez nem igaz. De csak mert az internet korában élünk, mindig van egy kuponom a Rosebikes-hoz - 

8. A barnaságod a csuklód fölött kezdődik és véget ér a vállad alatt

- Április van, ma megyek először rövidujjúban!! - 

9. Van egy egész dobozod, amiben régi, használhatatlan alkatrészek vannak, de képtelen vagy kidobni

- Zoli, nyilatkoznál? -

10. Minden újdonságot erőteljes gyanúval szemlélsz

- Engem lekötnek az újdonságok, egyelőre még nyitott vagyok. Meg kiskocka.  - 

+1, amit én tennék hozzá: egy utcai cipőre/ruhára sajnálod a pénzt, de szó nélkül veszel bringásnadrágot 12 ezerért...

Ti hogy álltok a függőségekkel? :)

...but what is the question?

Merthogy megvan a válasz! :)

Kicsit nagy, de nincs kisebb. Lehet kézfejre hízni?

Sipitől kaptam kicsit megkésett szülinapi ajándékként, tulajdonképpen kitalálta a gondolatomat. Egész télen egy fehér, bolyhos kesztyűben tekertem, ami minden volt, csak megfelelő nem. És most végre van rendes hosszú ujjú kesztyűm! Ráadásul, hogy pont olyan színű, mint a járgány - ez már csak hab a tortán. Mondjuk a torta már elfogyott két hónapja, de ez részletkérdés, Sipi megérdemel egyet csak úgy is :)

A másik mai sztori, hogy elmentünk cipőt próbálni nekem. Az alábbi beszélgetés zajlott le köztem és a bringaboltos srác között:
Én: Szeretnék mtb cipőt, úgy 37-es szokott jó lenni, mert 36-os a lábam.
Srác meghökkenve: Uuuu, hát, olyan kicsi méretet nem tartunk... Hát, 41-es a legkisebb, de nézd, próbáld meg ezt, ez 39-es (!!!!)
Én: abba mondjuk simán be tudok költözni, még külön konyhát meg fürdőszobát is kialakíthatok...


Szegény srác nem volt vevő a humoromra, de úgy állt ott, mintha 45-ös tűsarkút szerettem volna, úgyhogy ma sem lett cipőm, csak kalandom...azóta se értem, hogy vajon ennyire lehetetlent kértem, vagy csak ennyire ritka, hogy lányok rendes cipőt akarjanak venni.

Mondjuk azért az is megér egy misét (vagy mesét?), hogy nem nézik ki belőlem civilben, hogy ültem már bringán. Oké, nem vagyok profi, és dolgozni nem bukóban járok, sőt az utóbbi időben elég gyakran lánynak öltözöm, arról nem is beszélve, hogy szőke is vagyok, de cuki, ahogy meglepődnek emberek, hogy a biciklizés azt jelenti, hogy kimegyek az ajtón és azt nem a szobában kell csinálni, sőt néhanapján még sáros is leszek (bár ez utóbbit kicsit ritkítanám). Mindenesetre jól szórakozom, pont olyan, mint amíg egyetemista koromban is jól lehetett sokkolni a népet azzal, hogy mit tanulok - és nem kórboncnok vagyok, ennyire azért nem vagyok pszichopata. (Olyanja meg úgyis csak az idegbeteg lónak van - most meg inkább megyek aludni, de azért kíváncsi vagyok, ki jutott idáig az olvasásban)

Viszont a kesztyűm állati menő!

Mélyvíz, csak úszóknak!

Túl vagyok három hónap edzésen. Szalad az idő...Ennek örömére tegnap megcsináltam a múlt héten elmaradt aerob tesztet, hogy a kedves edzőm lássa, hogy merre fejlődök (vagy nem :)). Ez igen vidám dolog, mert a helyi hegyre kell háromszor felmenni: 140-es, 150-es, 160-as átlagpulzussal. Ez így több, mint 600 m szint, még ha csak aszfalt is... Lenyomtam, és kiderült, hogy nem is olyan haszontalan edzeni, mert a múlt hónaphoz képest nagyjából egy-másfél percet javítottam az időimen. Annyira, hogy a 160-as pulzuson jobb voltam, mint a tavalyi legjobb időm. Oké, akkor nem edzettem szisztematikusan, és nem is ennyit, de jó érzés rekordokat döntögetni.

A mai tekerés nem akart viszont összejönni, a kis pajtásaim sorra mondták le az időpontot, kinek munka, kinek szülinapozás jött közbe, utolsó reményem Dávid volt. Estére kiderült, hogy Zoli tegnap úgy széthajtotta magát, hogy a Pilis helyett inkább a kiscsoportos foglalkozásomat választja.

Dávid 10-re meg is érkezett, majd lesokkolt, hogy hozott magával két profit is. Na mondom, srácok, ti most jól jártatok velem... Mindenesetre sosem baj, ha az ember szervizesével megy bringázni :)

Laza bemelegítésnek átzúztunk a kosdi úti emelkedőn, utána irány a terep. Nem igazán szeretem azt a részt, sok a nyomvályú, és tavaly még szégyenszemre le is toltam pár helyen a bringát. Nade, idén már nem tehetek ilyet, mentem a srácok után. Zoli kedvenc teszt emelkedője azért megtört... a 140-150 bpm-es utazótempóm helyett belenéztem a 180-ba, aztán a végén elfogytam és muszáj volt feltolni. De új cél, idén még kitekerek itt, még ha mókuskerékben is!

Azért igyekeztem tartani a tempót lefelé, de nyilván esélytelen volt. Azért néhol bevártak a srácok, de igazából gyorsan kiderült, hogy ez nem az én napom lesz.

A következő jó kis sziklás emelkedőn nagy nehezen feltekertem, mire fölértem a fiúk meglepődve kérdezték, hogy "te itt kitekertél??" Hát ki, miért nem kellett volna? A tanulság, hogy felfelé nem zavarnak a sziklák meg ha technikásabb a terep, csak lefelé kell megtanulni jól jönni.

Itt szétváltunk, Dávid eljött az óvodás csoporttal (velem), a profik meg felmentek a Naszálycsúcsra. Találtunk egy cuki mezőt, meg is kellett állni fotózkodni, olyan szép ilyenkor.

Lent megvártuk a nagyokat, elég hamar odaértünk, szóval mi még fel-le gurulgattunk, hogy teljen az idő. Mikor befutottak, épp mi is lefelé zúztunk a kis kavicsos úton, az jó volt úgy.

Átvágtattunk még egy földúton Magyarkútig, de itt már éreztem, hogy nekem elég lesz, elfogytam, nem tudtam odakoncentrálni, annyit meg nem ért, hogy átessek valamin, Zolinak meg elkezdett fájni a térde, szóval jól egymásra kenhettük, hogy miért is kell nekünk hazamenni inkább.

Szerencsére útközben van a kedvenc cukrászdánk, és a megfelelő szénhidrátpótlás fontosságát hangsúlyozandó, nyilván meg kellett állni fagyizni.

A heti összegzés elég kemény lett, összesen 12 óra edzés, 147 km tekerés (plusz egy futás), 2200 m szintgyűjtés. Hajrá április!