Úgy volt, hogy szombaton Zoli elmegy Sipivel országútizni,
én meg nyakamba veszem a Nagyhideg-hegyet. A pénteki Surströmming-buli után
viszont Sipi lemondta, állítólag megfázott. Szerintem lehet köze a rohadt
halnak hozzá, de hát ne konspiráljunk, igazából nem volt az olyan rossz. Viszont jó tanácsként mondom, hogy ne nyúlj hozzá puszta kézzel, mert két nap múlva is érezni fogod a szagát, és semmiképpen ne bontsd ki zárt térben, kivéve, ha egy arra tévedt borzot akarsz kiüldözni.
Mivel mindketten egyedül maradtunk, rávettem Zolit, hogy recoveryt tartson, és jöjjön inkább
velem. A Duna-parton megreggeliztünk, és már úton is voltunk Királyrétre. Az
első sokk itt ért, amikor Zoli kitalálta, hogy ne a járt úton menjünk fel,
hanem a Grófi úton. Ebben az a jó, hogy köves és alaposan ki van mosva, de ha így
még nem lenne nehéz, szerencsére meredek is. Azt már az elején tisztáztuk, hogy
az utolsó szakaszon biztosan tolni fogom, de hát menjek addig, amíg bírom.
Felnézve ijesztőbb volt, mint a valóságban, de azért tényleg nagyon köves, lefelé
nem akartam volna erre jönni. (Aztán végül még ilyenebben jöttem, de ne rohanjunk úgy előre.)
A rettegett utolsó szakasz előtt egy perc nyomvonal
egyeztető pihenőt tartottunk, hátha feljutok lábon. És tulajdonképpen magam sem
tudom, hogy hogyan, de egy kilépéssel és biciklit árkon átrángatással
kitekertem. A tetején megint megkaptam, hogy miért csak a hetedik vagyok a
maratonokon, ha így megyek…
Itt szétváltunk, mentem a sotteren Magastaxig, Zoli meg úgy
gondolta, hogy ő ma kőarc lesz, és felteker a piroson. Ebben az volt a kihívás,
hogy még sosem sikerült neki, de innen is gratula, aznap megoldotta!
Fent Magastaxon már kezdett hűlni a levegő, winter is coming,ugyebár. Innen már csak az volt a cél, hogy a túristaházig valahogy feljussak.
Persze nem volt kérdés, ha a Grófi úton kitekertem, akkor a sotteren sem
maradhatok szégyenben…
Fent rengeteg bringás volt, szikrázó napsütés, de elkelt a
szélkabát. Kaptam egy tűzforró kávét a kemény munkáért cserébe, amit a mátrai
magnéziumhoz hasonlóan, megpróbáltam külsőleg alkalmazni, és egy elegáns mozdulattal
a térdemre borítottam. Ezzel a kísérlettel empirikusan bizonyítottam, többet
ér, ha megiszom, és a forró kávé nem tesz jót az ízületeknek.
Zoli kitalálta, hogy még kőarcabb lesz, és felteker a
sípályán. Beakadt nála ez a sípálya dolog, ha meglát egyet, akkor fel akar
tekerni rajta. Én addig elücsörögtem a fűben, élvezve, hogy nézhetem, ahogy küzd :)
 |
| A hős küzd a sípályával |
A rettegett lefelében választhattam: a piroson megyünk le,
ahol Zoli feltekert, vagy a híres Róka-úton. A pirosat választottam, a
Róka-úthoz még kicsit kell fejlődni. Itt
is megvolt az instrukció: amíg menjek, amíg jól esik, és leszállok, ha túl sok. Nem mondom, hogy hiba nélkül, mert egy helyen leszálltam, de a
nagyján lejöttem. Azt hiszem, tavaly ilyenkor senki nem gondolta, hogy valaha
ebben az életben én ilyen helyen lejövök. Na jó, igazából még én sem. És azon
gondolkoztam, hogy igazából nehezebb volt elindulni tavaly augusztusban a
Ligetben a kétméteres lejtőn, mint most itt végigjönni. Ott kellett igazán a
bátorság, itt már csak az egész éves gyakorlás adta meg a lendületet.
Hazafelé még belefért egy kis kerülő, Szokolyáról
Magyarkútra egy singletrack visz. Az összképen rontottak a kidőlt fák (itt a cx
szezon…), de amúgy egy nagyon szép kis út. Mondjuk nem hosszú, és az elején át
kell vergődni a csalánerdőn, de hát a szépségért meg kell szenvedni.
Ebből így 67 km, 1100 m szint lett, szép kis szezonzáró
tekerés. ÉÉÉÉÉS, túl vagyok az idei 4000. km-en. Az már nem is olyan kevés. De akkor miért csak a hetedik vagyok a maratonokon? :/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése