Említettem már, hogy utálom a Naszályt? Na, hát most se
szerettem meg.
Tegnapra gyűjtöttem annyi túlórát, hogy jó korán
hazamehessek, és csak úgy, terv nélkül tekerjek kicsit. Útközben Zoli kitalálta,
hogy remek, akkor megyünk a Naszályba. Lenyomtam a szokásos hisztit, hogy azt
nem szeretem, de essünk túl rajta.
A legjobb a Naszályban, hogy máris jó kis combos emelkedő
vezet oda tőlünk, azon bemelegítés nélkül. Utána jöhet a nyomvályús rész,
szintén felfelé. Zoli meg kitalálta, hogy az nem járja, hogy lejövök olyan
sziklákon, ami nincs is egy maratonon, de a sima erdei utakon meg lassú vagyok,
itt kell fejlődni. Szóval összeszedtem minden parámat, és nyávogva ugyan, de
elkezdtem nyomni. Zoli kedvenc teszt emelkedőjét is becéloztam, hogy majd én
most aztán kitekerek, és végülis másfél perccel jobbat mentem, mint eddig, de
egy gyökér kigáncsolt, így ez ma sem az a nap lett. De hát hosszú még a tél,
fog ez még sikerülni egyszer.
Útközben felfelé megjelentek az apró fekete bogarak, amik
szeretnek az ember arcán/szemüvegén/orrán/egyéb kiálló testrészein megülni és
rettenetesen idegesítően körözni a szemem előtt. Ráadásul a szúnyogokhoz
hasonlóan valamiért engem nagyon szeretnek, de sajnos az érzés egyáltalán nem
kölcsönös. Mikor azt hittem, már fent is vagyunk, és kezdett lemenni a nap (és még
mindig nyávogtam valamiért) Zoli bevitt a bozótosba. Azt mondta, hogy azért jövünk
erre, mert itt lakik a Rozsomák. Ilyenkor az ember jobban kapkodja a
lábacskáit, nehogy otthagyják az erdőben, szabad prédának :)
Szerencsére megúsztam, de itt még nem értek véget a
megpróbáltatásaim: ott egy jó meredek, köves, menjünk arra! Hát az én kis
testem már ezt egyáltalán nem kívánta, szóval itt elszakadt a cérna, úgyhogy
meggyőztem Zolit, hogy a lemenő nap, hogy még vár a mosatlan edény és a
mosatlan farmerom, és hogy egyáltalán nem élmény a biciklitoló verseny, inkább
forduljunk haza, de villámsebesen.
Ennek hatására úgy össze is félte magát tőlem, hogy menten nekivágtunk a hazaútnak. Innen már csak az ezoterikus rétig
kellett elvergődni, ahonnan csak lefelé vitt az út.
Valamiért nem ment túl jól a lefelé, fejben nem annyira
voltam ott, szóval igazából megint el sem kellett volna indulni. Ellenben a
naplemente csodaszép volt, ritkán látni ilyen színeket. Amit persze telefonnal
remekül le lehet fotózni (nem).
A tanulság annyit, hogy a Naszály nem a barátom, és
bármennyire is igaz, hogy aki a Naszályban tud tekerni, az bárhol tud, én még
nem tartozom ebbe a klubba. Idén többet nem akarok oda menni, majd talán jövőre
újra megpróbálkozom vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése