Év-fordulok

Május az évfordulók hónapja. Zolival négy éve májusban találkoztunk, a BringaBandásokkal egy éve közelebbi a kapcsolat, tavaly májusban vettem a fejembe, hogy ebből bizony versenyzés lesz és épp ma egy éve indultam el a bringával egészen Verőcéig, kemény egy óra edzésre.

Azt tudtam, hogy nem lesz egyszerű menet, és Zoli már az elején megmondta, hogy el fogok esni (mondjuk arra azért nem gondoltam, hogy kéthetente bemutatok valami produkciót J ), de hogy mennyi minden változik egy év alatt, arra nem gondoltam.

Mivel szeretem a számokat, nézzünk egy kis statisztikát:

Ez alatt a rövid idő alatt a kis Traktor harmadik bringám, de úgy néz ki, nagyon egymásra találtunk. Pont jó méret, pont jó forma, a színe meg… hát, szeretek szerepelni :)

Nagyjából 3700 km-t tettem meg egy év alatt, a felénél kicsit többet idén. És még csak május vége van. Sajnos nem lett meg a 2000 Szilvás előtt, de azt hiszem, nem 200 km-en múlt a dobogó…

Egy év alatt 113-szor indultam neki a bringázásnak Strava szerint, ebben nincs benne, hogy hányszor másztam fel a görgőre (sokszor.), és idén már több mint 100 órát töltöttem nyeregben. Odakint. Ebből egyszer volt melegem…  Dunáig viszont meglesz a 2500 km, minimum.

Az elmúlt időszakban rengeteget fejlődtem, erőben és technikában is, már nem kapok pánikrohamot attól, hogy lejt az út, de nyilván ez még csak a kezdet. Most jön csak a neheze, amikor már lassan sebességet is kellene fokozni és gyakorolni a nehezebb szakaszokat.

Tavaly ilyenkor Zoli azt mondta, hogy ha megvan az első 500 km aszfalton, elvisz terepre. Elvitt, estem is egy jó nagyot :) Ehhez képest mostanra eljutottunk oda, hogy lassan babysitter nélkül is feltalálom magam, és már van listám, hogy hova mehetek gyakorolni. Mielőtt fellélegezne a tanári kar, még bőven szükségem van rátok! Majd amikor én is 7:10 alatt jövök le Szilvás végén… ;)

Ennyit az első évről, legközelebb decemberben összesítek, addig még sok kilométert fogok beletolni a bringába.

Ma pedig másfél óra recovery tekerés, süt a nap, egy élmény lesz!

Szilvásvárad maraton – hétvégi „aktív pihenés”

Hol is hagytam abba legutóbb?

Jaigen, kihagytam azt a részt, amikor csütörtökön a két Geri elvitt HHH-ra utolsó technikai gyakorlásra, ami végülis akkora sikerélmény volt, hogy el is múlt az összes pánikom. Felküldtek a meredeken, amin eddig nem tudtam kitekerni: most elsőre sikerült; és lementem kétszer is a helyi sziklakerten, amiről álmomban nem gondoltam volna, hogy sikerül. Főleg azt nem, hogy az első kör után ki merem mondani, hogy még egyszer lejönnék. Ők meg hajlamosak komolyan venni az ilyen megjegyzéseket :)

A szombat reggeli gyors bringamosás után sikerült elindulnunk Szilvásra úgy nagyjából a tervezett időben, hogy aztán már Aszódon megálljunk kajálni, és Hatvan környékén kávézni. (Másodszorra már nem mertem volna azt mondani, hogy nem állunk meg kávézni, mert akkor mehetek vonattal a versenyre, vagy könyöröghetem be magam a másik kocsiba :))

Az első sokk akkor ért, amikor leértünk a szállásra, a tulajdonos hölgy pedig kicsit megilletődve mondta, hogy hát itt már hárman átvették a szállást, ő se értette, hát úgy tudta, hatan leszünk… Na remek, most mi legyen? A gyors pánikroham és néhány telefon után sikerült elintézni, és átvehettük a szobákat, vészhelyzet elhárítva.

Legurultunk a rajtszámokért, és egy gyors átmozgatásra, aztán megpróbáltunk vacsizni. Gyenge kezdés utáni erős visszaeséssel folytatódott a nap… Nem találtunk helyet, ahol egyrészt 10-en le tudtunk volna ülni, másrészt belátható időn belül adnak kaját. Végül két részre szakadtunk, és mindenki jóllakott, de úgy tűnik, én már sosem fogok palacsintát enni a Bringabandásokkal, már másodszor nem kapunk.

Vasárnap reggelre azért már elkezdtem rendesen izgulni, furcsa is lett volna beállni a rajtba 160-as pulzus alatt… Az meg felettébb gyanús volt, hogy már két hete nem esett az eső, és verőfényes napsütésre ébredtünk. Szilvásvárad napsütésben??? Hát sokmindenre számítottam az elmúlt hónapokban, de arra nem, hogy a portól nem fogok látni. Száraz pálya? Szilváson? Itt valami nem stimmel. :)

Rövid bemelegítés után útjára indítottam a srácokat, majd össze-vissza bolyongtam, mire felszedtem Dusánt. Vele álltam be a rajtba, végre nem egyedül kellett induljak! Sokkal jobb így, hogy az utolsó negyed órában még valaki szórakoztat. A lányok fotóztak, mi pózoltunk, fél zselé, kicsi izo, FIRE!

Rajt előtti pózolj Dusival

Az aszfalt elején, még síkon 170-re ugrott a pulzusom, gondoltam is rá, hogy így szép menet lesz, hova fog emelkedni, ha már most ennyi??? Végül nem is ment olyan magasra, és egész vállalható tempóban mentem felfelé az aszfalton. Mindenki más meg húzott el mellettem, szokás szerint, pont a feléig, amikor már magamhoz tértem, a rakéták meg kimerültek. Hiába, én is dízelmozdony vagyok, kell idő mire belejövök, de utána egyenletesen megyek tovább.

Szépen rákészültem az előre egyeztetett kicsi pihenővel az aszfaltról letérésre, erre kilépnek előttem… Nade, vissza tudtam csatolni, és megint kb. a háromnegyedéig kimentem (alig 192-ig jutott a pulzusom), ott kicsit toligáltam, (b*zi, aki tolja, ugye), aztán a kis átkötő után ismét vissza tudtam szállni, nem is volt megállás. Azért jó érzés volt, hogy ki tudtam tekerni innentől, még ha nem is csúcssebességgel, de legalább haladtam. Kerülgettem a népet, volt, hogy mutatták az utat. Mindig arra jutok, hogy a bringás srácok kedves népség :)

Az aszfaltos lejtőn elengedtem lesz, ami lesz alapon. Páran ugyan elmentek mellettem, de felnyomtam az átlagsebességemet, kihasználván ezt a szakaszt.

Az első pihenőhöz kicsit több, mint egy óra alatt értem, megálltam vízért (nem jó, hogy csak izo volt nálam, már untam az édes ízt és nagyon szomjas voltam), de a zselé már megint kimaradt, később éreztem is hiányát (az utolsó lejtőn már határozottan éhes voltam).

Még emlékszem, hogy volt egy rész két hete, egy köves kicsi lejtő, ahol megcsúsztam, mert vizes volt – így szárazon nem is találtam meg, hogy melyik lehetett az, fel is bátorodtam ezen.

Az utolsó két emelkedő már nem esett jól, de mivel tudtam, hogy itt a vége, lehetett nyomni rendesen. Már messziről tudtam, hogy honnan indul a lejt, vártam a három felkiáltójelet. Úgy voltam, hogy elindulok, és ahol nem oké, ott leszállok. De oké volt!!! Végig lejöttem, virult is a fejem, hogy túl vagyok a nehezén, innen már csak lefelé kell menni!

Láttam, hogy időben vagyok, és ha a 2:10-es álomidő nem is lesz meg, de 2:15-re behozom, végülis az volt a cél. Mondjuk rázkódtam lefelé rendesen, de mivel porzott minden, átléptem a határaimat, mentem lefelé ész nélkül. Kanyarokra nagyon figyeltem, hiába, jó tanáraim vannak (vagy legalábbis végtelenül türelmesek), és a befutóban még sprintelni is volt erőm :)

Bizonyíték, hogy jártam az erdőben :)

Végül ugyan megcsináltam, amit kitűztem, 2:16:30 a hivatalos időm, és ezzel 8. lettem, ami pontosan az elvárt. 5 hónap kemény munkája van benne, és végülis majdnem egy órával jobb, mint három éve, az első versenyemen. Ettől függetlenül nem vagyok igazán elégedett magammal (a maximalista törpe már megint össze-vissza beszél). Ennyi volt bennem, semmi több, de a Dunán még jobban meg fogom nyomni.

A srácok mindenesetre nagyon jók voltak, Dusán ugyan egy tömegkarambolba keveredett (nem lehetne egy olyan verseny, ahol senki nem esik el a társaságból? Csak úgy ötletként, egyszer kipróbálhatnánk milyen…), de így is jó idő futott, és utólag eredménylistát és strava szegmenseket átrágva, igazi álomidők lettek!

Hazafelé ment a sztorizgatás a kocsiban, Sipi hosszútáv beszámolóját hallgattuk (107 km, 2600 m szint), túratempóra vette, és beszélgetett közben másokkal. Majd elhangzott a nap mondata: neki ez aktív pihenés volt. Aha, szóval én épp küzdök az életbenmaradásért, neki pedig a hosszútáv az aktív pihenés. Hát, nézőpont kérdése…

Élőben közvetítjük

Akartam írni a hétvégén, de aztán persze jól nem maradt idő rá, meg keresem itt a kifogásokat, de lusta voltam, na.

Pénteken végre valamiben ügyesebb voltam, mint Zoli: nekem hamarabb ment a kitett gally átugrása. Konkrétan elsőre. (mármint bringával, nem gyalog.) Persze ez még édeskevés, attól még ő lejön bárhol, én meg nem, ráadásul a harmadik körben már ő is gond nélkül csinálta meg, úgyhogy azt hiszem, még kicsit kell gyakoroljak, mielőtt újra arcoskodni próbálnék a nagyokkal (amúgy se gyógyult még be teljesen a térdem) :)

Mindezek után, szombat reggel ismét laposan találtam a kerekemet, most a másikat. Vagyis elsőt. Vagyis… na mindegy, érted, a másikat, mint amit legutóbb megjavítottak.

És az ott nem körömlakk...

Én már tubeless ready vagyok, a kerekeim kevésbé... Gyors idegbaj után hívtam a kedvenc szerelőmet, hogy mentsen meg. Szerencsém volt, és épp ráért, (bár az arcán nem láttam a felhőtlen örömet, hogy megint láthat), így első kerék ki, irány a szerviz. Meg legalább végignéztem, hogy hogy készül a tubeless kerék. Mindig tanul az ember valamit. A szerelő utolsó kérdése: Vissza tudod rakni a kereket? Ezzel úgy vagyok, hogy ha ennyi műszaki érzék sem szorult belém, akkor hagyjam is abba a bringázást sürgősen, de azért kicsit aggódtam, hogy ha rosszul teszem vissza, azért 40-nél elhagyni a kereket lefelé Királyrétről igen látványos.  (Gyk: átütőtengely, aminek idióta hexalockos rendszere van. Még a szervizes is gondolkozott rajta, hogy ezt itt így most hogy, pedig látott már pár kereket életében) Mondjuk mielőtt még nagyon örülne, hogy nem lát pár napig, a váltóm nem vált rendesen, és Szilvás előtt még szükség lesz egy kis beállításra. Lassan a fizetésemet neki kell utaltassam, amennyit költök…

Itt már csak egy problémám adódott, mégpedig a terep. Zoli nem akarja, hogy egyedül terepre menjek (valahol jogos is, nincs annyi tapasztalatom), viszont most hétvégére elfogytak a babysittereim, nem volt ki velem jöjjön. Így nagyrészt az aszfalt maradt és egy kis kör Nógrád felé, sok veszélyes kanyarral…. Mindenesetre jól szórakoztam a táblákon, MINDEN kanyarba kitették. A végén már tényleg féltem, hogy itt valami veszély leselkedik rám. (Például egy medve.)

Node visszatérve a terepre, muszáj leszek elindulni egyedül is. Van pár út, amit kinéztünk már, hogy az jó lenne, nem vészesek, és gyakorolni mindenképp jó. Végülis kocsit is úgy tanultam vezetni, hogy egyik nap felbosszantottam magam, hogy az apám nem enged egyedül, a kocsi meg áll a ház előtt, úgyhogy fogtam magam és elindultam – majd eltévedtem, alig bírtam leparkolni, és amit lehetett, elrontottam, de végülis még élek, a kocsit se törtem össze, és megtanultam vezetni is.

A mai pihenőnapot igyekszem alaposan kihasználni, legközelebb pénteken lesz belőle. Kezdek aktívan aggódni is (nem ma kezdtem, van rutinom benne, hogy kell szétparázni magamat bármilyen esemény előtt), és kétpercenként nézem az időjárást. Elvileg jó idő lesz, bár ezt nehezen hiszem el.

És a legfontosabb, hogy épp egy éve jártunk Nove Mestoban a világbajnokságon, ahol végképp beleszerettem ebbe a világba. Ki gondolta volna, hogy mi minden történik egy év alatt :)

Rechargeable

A legutóbbi, igen depresszívre sikerült bejegyzésem után úgy néz ki, ma kicsit már összeszedettebb vagyok, köszönhetően annak, hogy milyen sokan gondolják a barátaimnak magukat. Megkaptam azt a támogatást, amire szükség volt, köszönöm a FB chatet, telefont, füstjeleket, a lányoknak meg a két velem töltött estét, mindegyik nagyon sokat adott! :)

Nem állítanám, hogy tökéletesen kipihent vagyok, de ma már péntek van, tehát holnap alhatok (ha sikerül). És a héten rengeteget lógtam… tegnap még hisztiztem kicsit este, mert Zoli nem ért haza időben, és így kimaradtam egy dobásból: a gyakorlás át lett tolva mára. Viszont süt a nap, tehát ma este mehetünk kulacsot felszedni, zsebből kaját elővenni, szűken kanyarodni, és egyéb okosságok, amiknek segítségével már bátrabban szemtelenkedhetek a nagyokkal anélkül, hogy én innám meg a levét.

Még nagyjából 5-6 edzés van hátra Szilvásig. Eléggé beparáztam a hétvégi közepesen sikeres bejárás után, de remélem jövő héten még lesz egy kis terepes technikai gyakorlás (jó esetben nem szakadó esőben), aztán pedig utánam a vízözön, lesz, ami lesz. Állítólag az adrenalin sok mindenre képes…

Pünkösdi királyság – out of order

Nagy várakozásokkal mentem neki a hétvégének, és azt hiszem, minden várakozásomat felülmúlta…

Ahogy említettem, a szombati nap nem nyert zoknit, gondoltam még két nap van a hétvégéből, hozzuk ki, amit lehet.

Vasárnap már jobb idő volt, csak brutál szél fújt, de annyi baj legyen, edzésnap nem maradhat el. Meg ahogy Móricka elképzeli… Ebéd után elég rosszul lettem, mintha egy enyhe gyomorrontást sikerült volna benyelni, de mivel kemény vagyok, mint Tarzan talpa, nekiindultam. Kár volt… Egy fél óra után már nagyon szenvedtem, nulla erő, de legalább nem haladtam. Gondolkoztam, hogy akkor itt most bevágom az árokba a bringát, mellé ülök, és ott is maradok. Szerencsére győzött a jobbik énem, és sikerült hazavergődni, de ennek semmi élvezeti értéke nem volt.  Ha már otthon voltam egész délután, míg Zoli a hegyekben „kirándult” a bringás barátaival, addig inkább körmöt lakkoztam, hiszen fontos a harmónia, mégiscsak a piros körömlakk illik a BB-s mezhez :)

Hétfőre beterveztük a Szilvás bejárást, eredetileg ketten Zolival. Aztán szép sorban bejelentkeztek a BB-s vadállatok is, hogy akkor ők bejárják a középtávot, míg én valakivel a rövidet. Mivel Sipi lebetegedett, ezért Zoli lett a szerencsés nyertes. Reggel életem legrosszabb szendvicsét sikerült elé tegyem, pedig esküszöm tudok főzni, csak épp elfelejtettem. 4 év alatt ez a második kifejezetten rossz kaja, amit kapott tőlem, így kicsit félek mi lesz a harmadiknál (nem tudom, ismeritek-e a viccet a cowboyjal és a lovával *)

Mindenesetre kicsit késői indulással sikerült nekivágni az aszfaltnak, ahol éreztem, hogy ma sem KOM-ért megyek. A pulzusom valahol 200 és a halál között, közben nem haladtam, sokkal gyengébb voltam, mint amit megszoktam, meg ami várható lett volna. Az aszfalt végén, ahogy elindul a terep, kb 3/4-ig sikerült kitekerni, utána feltoltam (a mai nyerőszámunk a 193, ez a max pulzusom, ever) Nem is emlékeztem, hogy három éve itt hogy jutottam fel vajon. Mire végiggondoltam ezt, megláttam, hogy a fiúk épp a helyi vadőrökkel cserélnek eszmét arról, hogy itt bizony tilos bringázni. Mint megtudtuk, nem tanácsos letérni a kijelölt útról, mert így öten egy komolyabb bringa árát hagynánk ott nekik, ha meglátnak. Mindenesetre jófejek voltak, és elengedtek minket, azzal a feltétellel, hogy akkor gyorsan térjünk vissza a jelölt útra.  

Épp ezért, mikor elérkeztünk arra a pontra, ahol szétválik a rövid és középtáv, az lett a döntés, hogy mind megyünk együtt a röviden, mert az ingyen biciklizés mindenkinek szimpatikusabb megoldásnak tűnt.

A következő köves lefelén már nem is tudom, hogy hogy jutottam le, csúszott-mozgott alattam a bringa, volt veszélyes pillanat is, amikor nem tudom, hogy sikerült megfogni, de végülis egy darabban lejutottam, és még büszke is voltam magamra, hogy sikerült. Azért már kezdtem nagyon fáradni, fejben még ott voltam, de fizikailag már kevésbé.

Az utolsó mászás már nem hiányzott, de essünk túl rajta alapon már mentem. Kicsit sajnáltam a srácokat, hogy így kell velem jönni, hogy még formában sem vagyok, megint rosszul jártak velem :)

A sík részeken állt a víz-sár, kerülgettük a pocsolyákat, már amennyire lehetett, de már félúton úgy néztünk ki, mint a varacskos disznók, és a java még hátra volt.

Utolsó hosszú lejtő, irány a cél! Már csak 9 km lefelé…aminek az eleje annyira félelmetes volt, hogy inkább letoltam a nagyján, nem akartam elesni. Még ha száraz, lejövök valahogy, de a sáros-csúszós köveken nem erőltettem inkább.  Ahogy visszaültem, ismét eszembe jutott, hogy én ezt három éve hogy a francba éltem túl???? Mit téptem, hogy nulla tereptapasztalttal, alig tudván bringázni, ráadásul nem is túl jó erőben, szakadó esőben és öt fokban ezt végig mosolyogva csináltam meg? Egyáltalán, hogy csináltam meg???? És hogy nem mondtam, hogy soha többet nem ülök bringára???

A kimosott részeken rázkódtam, fájt már mindenem, de hát haladni kell, versenyen se kérdezik meg, hogy elfáradtam-e. Végül az lett, hogy Ádám és HGeri lezúztak valami olyan részen, amit ők is élveztek, én meg díszkísérettel (Zoli és Gergő), szép lassan legurultam.

Lent ettünk egy kürtöskalácsot, amikor a nagyok kitalálták, hogy akkor irány fel még egyszer az aszfalton, és majd valahol ugyanott le, ahol a verseny vége is van. Nem voltam benne biztos, hogy ez nekem még kell, de hát csináljuk, max visszafordulok, ahol megunom.

Persze nyilván jó volt a hangulat (igen, megint én voltam a kiválasztott, Gerik, nem is tudom, mi lenne velem nélkületek <3), addig sikerült szórakozni az aszfalton, míg felborultam, majdnem magammal rántva Gergőt is, szerencsére ő ügyesebb, mint én. Végülis épp begyógyult az összes sebem, kellett másik. És cseppet sem ciki, hogy elesek az aszfalton 10-zel… Megérdemlem a sorsom, minek erősködik, aki nem tud biciklizni.

Mindenesetre nem untam meg a felfelét (deigen), végigmentem az aszfalt végéig, úgy egy órán keresztül felfelé. Mondjuk a mosolyom nem volt már őszinte, és a viccelődés is alábbhagyott részemről, de legalább megcsináltam. Mikor kiértünk a terepre, én visszafordultam, a srácok meg legalább élvezhették végre az utat. Cserébe én elég jó tempóban jöttem le az aszfalton (legalább ott bátor vagyok), igen jól szórakoztam, amikor egy kocsit előztem meg :)

Nem is volt sár... :)

A vége 65 km, 1400 m szint, és egy kis csalódottság.

Innentől lelkiélet ON:

Hazafelé már a beszélgetés is nehezemre esett, iszonyatosan elfáradtam. Ennyire metálkész nagyon régen voltam, Zoli azt mondta, hogy ilyennek talán még sosem látott. A baj, hogy nem csak fizikailag, hanem lelkileg is mélyponton vagyok most.

Egyrészt, mert ahhoz képest, hogy mennyire elfáradtam, nem hoztam a várt időt, és versenyen sem gondolom, hogy sokkal gyorsabb leszek (bár nyilván akkor kevesebbszer állok meg, és kijelölt pályán kevesebbszer fogok eltévedni is), másrészről meg mentálisan is atomjaimra hullottam. Gyakorlatilag sehogy nem találom a helyem, és nem érzem, hogy oké lennék, ez meg nem segít az edzések kivitelezésében sem. Többször nyomtam már resetet életem során, nyilván ebből a helyzetből is kijövök majd valahogy, de kedves barátaim, akik olvassátok, és eljutottatok idáig, most kell igazán a támogatás! :)

Peti szerint nem most kell formában lenni, és milyen szerencse, hogy ennyire szétestem fizikailag és mentálisan is, mert megkaptam a megfelelő terhelést, és innen fogok újraépülni. Várom szeretettel az újraépülést, mert most aztán mindenhogyan mélyponton vagyok.

Ez meg csak úgy, mert kép. Ez is sáros.  

* Cowboy meg a felesége ülnek a lovon, a ló egyszercsak megbotlik. A cowboy csak annyit mond: -Egy. A ló megint megbotlik, cowboy: - Kettő. A harmadik botlásnál a cowboy leszáll, lelövi a lovat. A felesége felháborodik: - Hát ezt most miért csináltad, hogy megyünk tovább??? Cowboy: - Egy…

Level failed. Try again?

Izgalmasan indul a hosszú hétvége...

Szerencsére hajnali negyed nyolckor felébredtem (...), majd kinéztem az ablakon, és szívem szerint vissza is feküdtem volna azzal a lendülettel, de végül csak a kávéval a kezemben való fedettpályás kanapén fentrengés mellett döntöttem.

Szép lassan meggyőztem magam, hogy esőben is van piac, és kivonultam epret és rebarbarát venni, ha meg már úton voltam, a megjavított kerekemet is hazahoztam, mert két kerékkel mégiscsak könnyebbnek tűnt a mára kiírt két és fél óra edzés.

Az esős délelőttöt ki is használtam lekvárfőzésre, és bicikliszerelésre: nem csak újra két kerekem van, de végre sikerült felhekkelnem az új sárvédőm! (Spoiler: szükség volt rá....)

Ez nem a sárvédő, hanem a lekvár, ha nem lenne egyértelmű

Délután a hogyan legyünk fanatikus hülyék című nagysikerű előadást mutattam be, hozzávalók:

1. végy egy bolond lányt
2. rakd rá egy biciklire
3. küldd el tekerni, de az első 20 perc után szakadjon rá az ég
4. mikor sikerült hazavergődnie, várj másfél órát
5. tűnjön úgy, mintha már tényleg jó idő lenne
6. mivel a fele bringásruha a mosógépben van, a másik fele meg az esőtől vizes, a szekrény mélyéről áss elő valami olyat, ami közepesen alkalmas tekerésre (Zoli régi, kisebb meze épp alkalmas...)
7. küldd ki újra, még két és fél órára sötétedésig
8. röhögj hangosan, amikor hazaért csurom sárosan...

Itt épp szakadt az eső, én meg vártam a csodát....

Most már csak az a kérdés, hogy van-e értelme annak, hogy ennyire mindent megteszek...

Tubeless ready

Tegnap pont arról beszélgettünk, hogy miért nem bringáznak a lányok, azon túl, hogy félelmetesnek tartják. Hát, mert technikai sport:

Mivel kis paragép vagyok, és az erdő közepén amúgy is kibírnám nevetés nélkül, ha defektet kapnék, többek tanácsára úgy döntöttem, hogy a mindezt megelőzendő, átcsináltatom tubelessre a kerekeimet.

Szokás szerint nem megy minden olyan könnyen, nekem meg hiányos tapasztalataimnak köszönhetően fogalmam sem volt, mire kell számítsak, így meglepődve (pánikba esve) konstatáltam, hogy másnap estére a hátsó bizony lelapult. Nem kiengedett egy kicsit, hanem töktotálsemmizérónulla nyomás sincs benne… na remek, most mit csináljak. Telefonos segítség hamar érkezett, fújjam 3 barra. Értem én, de ha fújom, kisziszeg a levegő, a parkettán meg már áll a folyadék, de a kerék még mindig lapos???

Kisebb morgás árán sikerült kiszedni a hátsó kereket, feltámasztani a bringát (úgy értem állványra, nem a halál torkából), és megegyezni a szerelőmmel, hogy a kereket is támassza fel (ezt meg értelemszerűen nem az állványra). Pánikhelyzet elhárítva, kész szerencse, hogy ennyi mérnök van körülöttem :)

Cserébe ma pihenőnapom van, alaposan ki is fogom használni, aztán szombaton már csak jó lenne menni egy szép hosszú kirándulósat. Mert jó idő lesz. Ugye az lesz?? 

Mindegy az, csak kereke legyen – avagy a KRESZ meg én

Belefutottam a bikemagon egy cikkbe a kerékpáros közlekedésről városban és az emberek KRESZ (nem) tudásáról, és nekem is van véleményem. Itt meg úgyis azt írok, amit akarok.

Elöljáróban annyit, hogy van jogsim 14 éve (ez mennyire szörnyen hangzik…), ebből mondjuk 12 éve saját autóm is. A lehetőségekhez képest sokat vezettem, jött már velem szembe kétsávos úton egyszerre két kamion, jöttek velem szembe egyirányúból fordítva (nem mindenki, csak egy!!), kanyarodott ki elém hajnalban teherautó, amikor csak a lélekjelenlétemen múlott, hogy még élünk és tévedtem el kocsival a búzamezőben (hagyjuk is, hosszú történet :)).

Bringával már kevesebb a tapasztalatom, de azért itt is volt, hogy elütöttek, sikerült egy centire megálljak a busz előtt (pedig elsőbbségem volt, de ugye az az enyém, amit megadnak…), estem ki villamos elé, mentem át piroson (ezt most nyilván senki nem hallotta), hallgattam zenét útközben agybadugva, kaptam felütéses defektet, és kapott el igazi nyári zápor, amikor csak az érdekelt, hogy mikor érek fedett helyre. Igazán többet tavaly óta megyek, eddig nagyrészt bringaúton, városon kívül, mostanában szoktam rá az országútra, ahol azért már nagyobb a forgalom, meg a tempó is, de ez már mind edzés, és nem helyváltoztatási szándék. Nos itt már nem árt észnél lenni...

Ezen kívül a következő lépés a motoros jogsi lesz, egyrészt mert már olyan régen nem tanultam és nyilván rengeteg a szabadidőm, másrészt meg már évek óta szemezek vele, hogy azért csak jó lenne az is. És még nem csinálok elég életveszélyes dolgot…

Összefoglalva kicsit úgy vagyok, hogy mindegy mi van alattam, csak legyen kereke, akkor olyan rossz nem lehet (sőt, vezettem már vonatot is. Az mondjuk elég menő, de ez egy másik sztori)

Nade a lényeg, amit mondani akartam, hogy attól függetlenül, hogy mennyit közlekedtem már különböző járművekkel, olyan simán buknék meg egy KRESZ vizsgán, ha ma oda kéne ülnöm, mint a szélvész.  A fent említett cikkben, ahogy utánaolvastam, mondjuk pont nem volt reprezentatív felmérés, és feltett a kérdések is hagytak kívánnivalót maguk után, de úgy gondolom, hogy akinek 5 évnél régebben van jogsija, nagyrészt velem együtt bukna meg, mert nem tudja a legújabb szabályokat (még a régieket se biztos…)

A gond az, hogy annyi felesleges dolgot tanultunk meg az iskolában, hogy akkor már értelmesen is el lehetett volna tölteni az időt, és beleverni a gyerekek fejébe a KRESZ alapjait. Őrülten hiányzik, hogy legyen valami alapvető fogalma mindenkinek a közlekedésről. Ezek a szabályok nem véletlenül vannak kitalálva, a saját életét védi az ember velük. Főleg bringával: azért lássuk be, itt kétszer annyira kell figyelni, mert könnyen lesz belőlünk matrica. 2D-ben meg már valahogy nem olyan a bringázás se…

Ráadásul egy ideális világban mindenki betartja a szabályokat, ezért nem történnek balesetek, de ideális világban utoljára kémiaórán ültem, standard körülmények között, erre nem lehet számítani IRL*.

Épp ezért fontos látni és látszani, és most nem arra célzok, hogy mindenki safetygreen mellényben rohangásszon, de ugyan világítsuk már ki azt a bringát a sötétben, mert szerencsétlen autós nem fog látni, ha lopakodó üzemmódban közlekedsz. Ugyanezért nem hátrány, ha az ember nem szürke melegítőben teker, hanem valami szép élénk színű ruhában. Vagy vegyen az ember egy babakék traktort, azzal tuti nem tűnik el :)

Ha már látvány, akkor BUKÓ.Ugyan nem szép és csajozni/pasizni sem lehet benne (deigen ;) ) de még mindig jobb kevésbé dekoratívan közlekedni, mint amikor a kifolyt agydarabkáinkat csipegetik fel a madarak az aszfaltról. (bocs, ez erős kép lett, de remélem átment a lényeg). 

Ezen kívül jelezzük  merre akarunk menni, mert senki sem gondolatolvasó (itt azért az autósokra is célzok, ha index nélkül kanyarodsz, nem fogom tudni, hogy merre akarsz menni, és bizony ott leszek. Akár 70 kg vagyok biciklivel együtt, akár másfél tonna vassal érkezem, egyik sem szerencsés megoldás).

A piros lámpán áthaladás már kicsit más kérdés, erről beszélgettünk is legutóbb Füreden, hogy szabad-e vagy sem, szerintem az esetek nagy részében nem. Nem véletlenül van odacsinálva az a lámpa, balesetveszélyes átzúzni, és legalább próbáljunk meg szabályosan közlekedni, mert a bringások renoméjának is jót tesz, ha nem ész nélkül megyünk. (másrészt miért várnánk el az autósoktól, hogy betartsák a szabályokat, ha mi nem tesszük?)

De a legfontosabb, hogy az autósok figyeljenek már oda a távolságtartásra! Annyira félelmetes, ha tíz centire megy el mellettem valaki, pedig lenne hely bőven, halálra tudok rémülni ettől, teljesen feleslegesen. Ez megint csak azon múlik, hogy legyünk már ennyire jófejek, meg viseljük el, hogy mások is vannak az úton…

Összefoglalva: Love, peace, unity, szeressük egymást, meg ilyesmik, legyünk tekintettel a másikra, és próbáljunk már meg nem az utak királyaként viselkedni.

Aztán lassan befejezem az okoskodást, és nézem, ahogy szakad az eső, és kerül egyre távolabb az eheti technikai edzésem...

*InRealLife

HHH extrákkal

A hétvégét ismét sikerült túltolni egy csöppet...

Szombaton csak aszfalton mentem úgy 50 km-t, szép kis kör, madárcsicsergős, zölderdőbenjártam-nemvoltkékibolya-mertmájusvan környéken. Nem mellesleg szigorú pulzuskontrollal is 15 percet javítottam ezen a körön tavaly nyárhoz képest.

Aztán tegnap délután Peti bejelentkezett, hogy akkor a vasárnapi Vértes maratont én mindenképp passzoljam, mert agyig fogok süllyedni a sárban, az nekem meg nem buli, hogy cibálom a bringát. Főleg, mert a sárban közlekedés már level 2, és ott még nem tartok. (legutóbbi próbálkozásom vadmalac módra fetrengés lett, szóval van hova fejlődni) - hamar meggyőzött, mert ha ő, aki szereti a sáros versenyt, mert ha elég gyorsan mész, úgyis kicsapja a kerék, azt mondja, hogy ne erőltessem, én bizony hallgatni fogok rá.

Ennek örömére Sipivel megbeszéltem, hogy mivel ő még sérült, vigyen el egy (neki) lájtos körre. Be is vergődtem Pestre, majd irány a Hármashatárhegy! Első körben fel az Árpád-kilátóhoz, átverekedvén magunkat a turistákon - itt fent legalább be tudtam tájolni magam, hogy hol is vagyunk tulajdonképpen. Valahogy nem éreztem túl jól a lefelét, pedig nem is volt vészes, még csak nem is meredek.

Árpád-kilátás

Leérkezés után már csak fel kellett menni a HHH tetejére, az új kilátót megnézni, végülis ezért jöttünk. Szép lassan kismókusban tekergetek felfelé, próbálok nem megfulladni és nem versenypulzuson (értsd, határ a csillagos ég) menni, amikor szép lassan elmegy mellettünk egy futó. Csöppet sem éreztem kellemetlenül magam, hogy én a csoda-traktoron küzdöm fel magam, erre egy gyalogos lehagy...ennyire még sosem éreztem magam gyengének...

Nade, a kitartás meghozza gyümölcsét, csak sikerült felérni, és ismét keresztülverekedni magunkat a turista-tömegen. Ott megcsodáltuk az ejtőernyősöket, rengetegen repkedtek, köszönhetően a csodaszép időnek.

Véletlen se mosolyodik el, nekem meg kilóg mind a 64 fogam... :)

A lefelé már meccsesebb volt...oké, magamnak kerestem a bajt, és nagyon bátor voltam, simán mentem Sipi után, csak lassan ideje lenne megtanuljak kanyarodni és fékezni is. Vagy legalább kanyarodni....
Jó meredeken indultunk lefelé, megkaptam a köves-gyökeres utat, és ugyan nem siettem el a leérkezést, de valahogy levergődtem. Közben azon gondolkoztam, hogy itt mekkorát lehet esni, és ha nem tanulok meg sürgősen nagy sebességnél információt feldolgozni, akkor rosszul járok, mert megint szedhetem össze a testrészeimet a szakadékból. A lankás részen csak száguldozni kellett, a baj csak az volt, hogy a levelek között beszűrődő fénytől pont nem láttam, hogy min fogok átmenni. Úgy voltam, hogy Sipi megy elől, ő biztos látja. Ha meg nem, akkor puhára esek :)

Az utolsó lejt már nem volt vicces (na jó, de, csak akkor még nem nevettem), a kedvencem: meredek, jó kis nyomvályús, a közepén kövekkel, de szerencsére csak kicsit sáros. Párszor megcsúsztam, és lefutott előttem, ahogy én futok le az útról, és töröm ketté a bringámat, sőt félúton meg kellett állni pihenni, mert még túl gyorsan fáradok, de lejöttem, annak ellenére, hogy ez tényleg para volt.

Visszajutottunk a civilizációba, az óbudai új bringásút egy álom, csak sajnos elég hamar felébredtünk az Árpád híd előtt a macskaköveken... Megegyeztünk, hogy igazán nem is kell terepre menni, van néhány jó képességű bicikliút....

Innen már csak haza kellett jutni, még úgy 30 km...Persze Dunakeszin elkapott az eső, és bár aranyat ér, de nem voltam felhőtlenül boldog a felhők alatt (jelezném, hogy csak felettem volt fekete felhő, amiből esett, körös-körül pedig szikrázó napsütés, igazi rajzfilmes módra)

Legközelebb jobb lenne több terep, de ma ennyi fért bele. Így is 4 órát töltöttem a nyeregben, a héten összesen 10-et. Szerintem túlteljesítettem.

Ez meg csak úgy, kéktraktorok

Alice in Wonderland

Amikor hazaértem, találtam egy negyed GiantBart, rajta a felirat: "Eat me" - helyből eszembe jutott, hogy ha most ezt megeszem, akkor össze fogok menni, mint Alice, és már mehetek is a nyúl után...

Azért bátor voltam, megettem. Azt hiszem legalább annyira betéptem, mint amit a fent említett könyv hangulata determinál...

Egész szép időnek látszott a szobából, szóval jó ötletnek tűnt egy szál rövidnadrágban és széldzsekiben nekivágni az edzésnek. Ez a gondolat épp addig tartott, amíg ki nem kanyarodtam a 2-es útra....

Úgy voltam, hogy megyek Csörög felé két kört, egyet a szokott irányból, egyet meg visszafelé. Odafelé még csak szidtam a szelet közel sem úrilány módjára, de amikor az első kör végére értem és visszafordultam, na ott beütött a magic-GiantBar.

Az egy dolog, hogy sprinteltem, mert majdnem rám csukódott a vasúti sorompó, viszont nem volt idegem még egyszer kivárni, hogy elmenjen a vonat, de amint átértem, elkezdett esni az eső. Mintha ma már szóba került volna ez az esőkabát kérdés...

Itt már elkezdtem röhögni, hogy a hülyegyerek nekiáll edzeni az esőben, és még nem tudtam, hogy a nap csúcspontja csak most jön: ebből az irányból ugye még nem mentem ezen a körön, de hát nem lehet olyan bonyolult, egy helyen kellett újra keresztezni a vasúti síneket - én be is kanyarodtam az első szimpatikus átjárónál, majd realizáltam, hogy tökre nem ott vagyok, ahol kellene. Jó, hát mindegy, én ugyan vissza nem megyek már a szembeszélbe, megyek erre tovább. Konkrétan egy idő után ott álltam Csörög közepén, valahol a semmiben, és nevetgéltem magamban, hogy na, hozom a formám. Még szerencse, hogy montim van, mert az út elfogyott már percekkel azelőtt, és akkora árkok voltak, hogy simán kihasználtam a telót, de legalább addigra már épp elállt az eső. Így az állóképességi edzésbe egy kis technikázást is belevittem, csak úgy kellemest a hasznossal módra.

Lassan visszabolyongtam a civilizációba, még mindig magamban röhögcsélve, majd a következő kanyarban ismét ráálltam az oldalszélre, hogy majdnem befújt az autók közé. Oké, nem vagyok nagydarab, de azért simán arrébbpakolt. Az utolsó 5 km-t teljes szembeszélben tettem meg, annyira fújt, hogy alig kaptam levegőt tőle, és csak tekertem, de majdhogynem egyhelyben álltam...

Azon gondolkoztam, hogy hát igen, nem adják ingyen a helyezéseket, de most már tényleg nem lehet rám fogni, hogy ne tennék meg mindent érte...

Végül teljesen átfagyva sikerült hazaérni, bár voltak kétségeim, hogy ez egyáltalán sikerül-e. Majdnem két óra ilyen időben...

24 nap a Szilvásig!

Just wanted to mention....

Csak azt akartam mondani, hogy a hétvégén neveztem a Salzkammergut Trophy-ra. Szerintem valami komoly baj van az agyammal, megfújhatta a szél valamelyik lejőn.

Na jó, azért nem estem túlzásokba, F táv (39 km, 1100 m szint) Gyakorlatilag nem sokkal több, mint egy magyar rövidtáv, de mivel itt is egyedül indulok, amíg a nagyfiúk kirándulnak, jobban járok, ha nem vállalom túl magam.

Balaton maraton - az első (siker)élmények

Már szombaton lementünk Füredre, hogy egy kis pályabejárás után rendes vacsival és kis szocializálódással hangolódjunk a versenyre.

Mi hárman délutánra le is értünk, szállásátvétel után kapásból bringára pattantunk, hogy kemény 5 perc tekerés után már le is szálljunk a Rétesháznál kávézni. Ez után a végtelenül kimerítő edzésprogram után azért elmentünk megkeresni a versenyközpontot, meg a pálya elejét. Nem találtuk meg… Mindenesetre hozzánk csapódott még két bringás, így már öten kerestük, hogy vajon merre van a hegy. Kicsit bolyongtunk, de mivel nekem érdemes volt visszafogottan széthajtani magam, inkább lecsatlakoztam és a városban gurulgattam úgy egy óra átmozgatósat.

Mikor leértek a többiek is, már pont kellően éhesek voltunk, így irány Tihany, és egy fájdalmas szóviccekben gazdag vacsora...legalább a kaja jó volt, ha már a humorunk nem. Alaposan összeszocializálódtunk az este, elég későn kerültünk ágyba, de cserébe nem tudtam elaludni, forgolódtam egy darabig, és közben idegesítettem magam, hogy muszáj aludni, mert nem leszek vidám reggel.

Végül egy órával a többiek előtt ébredtem, így volt időm nyugodtan kávézni, és reggelit gyártani, nehogy a versenyzők kaja nélkül induljanak. Sőt, még a kávét/narancslevet is ágyba kapták, szóval én minden tőlem telhetőt megtettem a siker érdekében!

  Amíg a fiúk neveztek, én ácsorogtam és próbáltam infot gyűjteni a pályáról, sajnos meghallottam, hogy a rövid távban lesz a DH rész és minden izgalom. Hát lesápadtam, hogy mire vállalkoztam, komolyan elgondolkoztam, hogy biztos kell-e ez nekem, de már nem volt visszaút. 

Délben elrajtoltak a srácok, én meg csendes magányomban beálltam a rajtba. Meglepő módon itt már nem rántott görcsbe az ideg, esélytelenek nyugalmával ácsorogtam ott és vártam a FIRE első hangjait. (Imádok erre rajtolni, annyira visz magával…még ha lassú rajt is, akkor is megadja az alaphangulatot)

Az elején mindenki elsprintelt mellettem, csak néztem, hogy hogy húznak el mellettem már a rajt után… pont az első emelkedő félig, ahol elkezdtem szép lassan visszaelőzgetni, mert persze nem bírták sokáig. Amint kiértünk az első sziklás emelkedőre, máris elestek előttem, szóval tolhattam fel, hogy ki tudjam kerülni a tömeget. Onnantól viszont nem volt megállás! Innentől felfelé már nekem már nem volt gond. Az első háromnyilas lefelénél jól bedugultunk, szép kis sorbaállás kerekedett (ami mondjuk nem is volt akkora baj, mert így rá lehetett fogni, hogy azért szálltunk le, mert tömeg volt, és nem azért, mert amúgy se tudtam volna lejönni.) Kicsit megijedtem, hogy hány ilyen rész van még vajon, de kiderült, hogy ez volt az egyetlen leszállós. Ez után egy egynyomos kis patakpart jött, eszembe is jutott a soproni kaland, tehát egész bátran mertem menni.

Mivel az okosok azt mondják, hogy a versenyt felfelé kell megnyerni, nyomtam is rendesen, végig csúcs-pulzuson, gyakorlatilag anaerobban töltöttem a teljes versenyt (178-as átlagpulzus - fájt is a fejem este). Annyira jól ment felfelé, hogy ahol elkezdték tolni a pasik (lányok sehol…), én szép kis mókuskerékben mentem el mellettük, sehol nem kellett leszállnom. Egyszer utánam is kiabáltak, hogy hol a motor a vázban? De mondtam, hogy csak könnyű a bringa, azért megy fel így :)

A pihenőn persze nem álltam meg, csak egy korty vízre. Ez hülye ötlet volt, sokkal többet kellett volna innom végig, és mondjuk legalább egy zselé kellett volna. De akkor már csak 9 km volt hátra…

Innen jött a jó kis apró kavicsos – sodrós rész, az nem tetszett. Emlékeztem arra, amit Sipi, Gergő meg Zoli magyaráztak a kanyarodásról, nagyon igyekeztem követni az instrukciókat, és így mindenen át tudtam jönni, megcsúszás nélkül. Azért van még hova gyorsulni… De a többi háromnyilas lefelénél már nem is értettem, hogy mi volt a nehéz? Sőt, tulajdonképpen az egész pálya teljesen vállalható volt, nem volt necces rész benne. Magam is meglepődtem, hogy tulajdonképpen sehol nem féltem, és mindig megtaláltam a jó nyomot.

Később két srácot megelőztem, aztán lejtőn elmentek mellettem. Másodszor is utolértem őket, megint elmentek mellettem lefelé. Harmadszorra, mikor már majdnem utolértem őket, rájuk kiabáltam, hogy srácok, ne hagyjátok, hogy megint utolérjelek titeket! Akkor mondták, hogy igazából ők a hosszútáv sereghajtói, tehát utolértem azokat, akik 15 perccel előttem indultak… Eleinte nem is éreztem magam olyan jónak, itt kezdett gyanús lenni, hogy jobb helyen vagyok, mint gondoltam. Kicsit még beszélgettem velük, aztán már lassan jött az elágazás: nekem már csak 6 km volt hátra!

Utolsó mászások jöttek, még utoljára kiabálok, hogy jövök balról! Jabocs, jobbról! …. még minding nem ismerem fel az irányokat :) Itt persze több volt a szerencsém, mint az eszem, pont egy nyomvályús rész jött, és a jobb sáv volt a járható, csak a véletlennek köszönhetem, hogy ott jöttem, a srácok, akiket kikerültem, bekerültek a nyomba.

Az utolsó egynyomos előtt elment mellettem egy Mesterbike-os lány, innen gratulálok neki, egy percet vert rám (nem az én kategóriámból való) :) Talán ez az erdei lejtős rész volt a legszebb, igyekeztem engedni is, de hát persze lefelé esélyem sem volt utolérni. Még volt két félreugrásom, amikor utolértek a nagyfiúk, de onnantól csak száguldás volt lefelé a célig.

A célul kitűzött 1 óra 45 perces álomidő végül meglett, a hivatalos 1:44:26, ezzel a korosztályomban 4. lettem. Sokkal jobb helyezés, mint amire számítottam. A dobogótól 6 percre, a győzelemtől 15 percre vagyok. Ezek belátható idők, ma még esélytelen lett volna, de ki tudja, mit hoz a jövő meg a sok edzés. Az biztos, hogy rengeteg önbizalmat adott ez a verseny, és sokkal bátrabban állok oda Szilvásra (ott biztos nem leszek dobogó-közben, jönnek a nagylányok is).

Ellenben a barátaimra nem vagyok büszke ezen a hétvégén. Azt hiszem, mindenki szerencséjét elvettem: volt két technikai hiba (az egyik HGerié, el sem tudott indulni a versenyen), egy eltévedés, egy esés Sipitől, akivel így a kórházban kötöttünk ki (Jobbulást, hétvégén már tekerni kell!), egy nembringás kislábujj törés, és egy verseny utáni elgyötört arc. Remélem a Szilvás jobban sikerül, srácok!