Mátra-para (kislány nagy hegyek között)

Támadt az a remek ötletünk, hogy járjuk be a Mátra maraton rövidtávot, mert az jó lesz. Főleg nekem lesz jó, mert megnyugszom. Bejártuk, nem nyugodtam meg.

Kicsit részletesebben, az úúúúúgy volt, hogy vasárnap reggel, annak ellenére, hogy esőt mondtak, mi vidáman autóztunk fel, bringákkal a tetőn Mátraházára.
Alig 40 perc késéssel sikerült is megérkezni, és most, hogy Zoli töltötte fel a tracket az órára, így hamar be is tájoltuk magunkat a rajtba.

Lendületesen vágtunk neki a hegynek, és vidáman faltuk a kilométereket, Ricsi szelfibotjának társaságában.

Hello, szelfibot

A szokásos agyvihart leszámítva egészen jól ment az eleje, nyilván amíg aszfalton van az ember, jól lehet haladni. Igyekeztem pulzust lent tartani, és országútis módra beszélgetni (Nem liheg, nem izzad, kellemes 100-as fordulaton beszélget. Nem baj, ha a véredben lévő sav már átmarja az érfalaidat.)

Ez a vidám hangulat eltartott az első keményebb terepes emelkedőig, ahol még úgy félig sikerült is kitekerni, aztán persze toltam. És toltam. És még toltam is egy kicsit.

Volt egy pont, egy jó köves felfelén, amire rákanyarodván még Sipi száján is kiszaladt egy b*zmeg, amikor meglátta az emelkedőt, tele sziklákkal. Hát, nem tekertem ki itt sem. Ahogy mendegéltünk felfelé, találtunk egy kidőlt fát. Na ezt ne úgy képzeld el, hogy rönk-bunnyhopp-mésztovább. Ez konkrétan egy fa teteje volt, az ágak között egy akkora réssel, amin fekve átférsz, és át tudod rángatni a bringádat. Szerencsés esetben. Bénázva. Mire átvergődtünk, utolért minket a profi kontingens (Benkó Barbi, Cseh Roni és barátaik) - aztán gyorsan ott is hagytak, az én fiaimmal együtt, én meg jól továbbmentem a könnyebb úton, csakhogy ez zsákutca lett. Akárhogy próbálkoztam, muszáj volt felmennem a többiek után… Egy helyen megálltam pihenni, hogy na én most itt visszaszállok és kitekerek, amiből az lett, hogy kipörgött a hátsó kerék (akkora a nyomatékom, hogy letépem a pedált – nem, csak csúszott a homok), és már feküdtem is. Szerencsére ez volt az egyetlen borulás aznap, külsérelmi nyom nélkül megúsztam.

Az a szerencse, hogy hullámzik a terep, a sok felfelé között van némi lefelé is. Eleinte tényleg jól ment. Oké, aszfalton mindenki le tud menni, de a terepen, ahol tavaly azt mondtam, hogy itt soha nem leszek képes rá, Zoli után, szép lassan csak lejutottam. (Közben a srácok meg élménybringáztak át mindenen, legalább nekik jó volt :))

Mindez eltartott úgy a 27. km-ig, amikor elkezdett esni az eső. És valahogy sehogy nem akart véget érni a pálya. Innen jött a neheze: fáradtan, vizesen vártam, hogy hátha vége lesz már, de csak nem. Annyira elfáradtam, rángattam fel a bringát, a pulzusom kétmillió, lassan sírva fakadok, és a lefelékben is bénázok… Ezen a ponton kezdtem el gondolkozni rajta, hogy én itt ugyan el nem indulok a jövő héten.

És most jött a merő szenvedés: már csak a vergődés volt hátre. A cél bizony magasabban van, és oda valahogy fel kell jutni. Egynyomos gazos – nincs jobb, mint mikor a szederbokor által tépett sebekbe belecsap a vizes csalán… mindez éppen csak annyira sárban, hogy rendesen csússzon. Hogy utána jöjjön még egy emelkedő... Az utolsó három kilométer szerintem legalább 13 volt. Amikor nem hallották a többiek, hangosan káromkodtam. Rég szenvedtem ennyire….

Amikor beértünk, még mindig azt éreztem, hogy én ehhez bizony kicsi vagyok, és nem volt elég ennyi tudás, bőven kell még fejlődjek, hogy ezt versenytempoban is megcsináljam. Még rágcsálom kicsit, be vagyok nevezve, és tudom, hogy mások is tolni fogják, ahol én. Egyelőre nem akarok indulni, de vasárnap még messze van. Majd meglátjuk mi lesz belőle.