Szilvásvárad maraton – hétvégi „aktív pihenés”

Hol is hagytam abba legutóbb?

Jaigen, kihagytam azt a részt, amikor csütörtökön a két Geri elvitt HHH-ra utolsó technikai gyakorlásra, ami végülis akkora sikerélmény volt, hogy el is múlt az összes pánikom. Felküldtek a meredeken, amin eddig nem tudtam kitekerni: most elsőre sikerült; és lementem kétszer is a helyi sziklakerten, amiről álmomban nem gondoltam volna, hogy sikerül. Főleg azt nem, hogy az első kör után ki merem mondani, hogy még egyszer lejönnék. Ők meg hajlamosak komolyan venni az ilyen megjegyzéseket :)

A szombat reggeli gyors bringamosás után sikerült elindulnunk Szilvásra úgy nagyjából a tervezett időben, hogy aztán már Aszódon megálljunk kajálni, és Hatvan környékén kávézni. (Másodszorra már nem mertem volna azt mondani, hogy nem állunk meg kávézni, mert akkor mehetek vonattal a versenyre, vagy könyöröghetem be magam a másik kocsiba :))

Az első sokk akkor ért, amikor leértünk a szállásra, a tulajdonos hölgy pedig kicsit megilletődve mondta, hogy hát itt már hárman átvették a szállást, ő se értette, hát úgy tudta, hatan leszünk… Na remek, most mi legyen? A gyors pánikroham és néhány telefon után sikerült elintézni, és átvehettük a szobákat, vészhelyzet elhárítva.

Legurultunk a rajtszámokért, és egy gyors átmozgatásra, aztán megpróbáltunk vacsizni. Gyenge kezdés utáni erős visszaeséssel folytatódott a nap… Nem találtunk helyet, ahol egyrészt 10-en le tudtunk volna ülni, másrészt belátható időn belül adnak kaját. Végül két részre szakadtunk, és mindenki jóllakott, de úgy tűnik, én már sosem fogok palacsintát enni a Bringabandásokkal, már másodszor nem kapunk.

Vasárnap reggelre azért már elkezdtem rendesen izgulni, furcsa is lett volna beállni a rajtba 160-as pulzus alatt… Az meg felettébb gyanús volt, hogy már két hete nem esett az eső, és verőfényes napsütésre ébredtünk. Szilvásvárad napsütésben??? Hát sokmindenre számítottam az elmúlt hónapokban, de arra nem, hogy a portól nem fogok látni. Száraz pálya? Szilváson? Itt valami nem stimmel. :)

Rövid bemelegítés után útjára indítottam a srácokat, majd össze-vissza bolyongtam, mire felszedtem Dusánt. Vele álltam be a rajtba, végre nem egyedül kellett induljak! Sokkal jobb így, hogy az utolsó negyed órában még valaki szórakoztat. A lányok fotóztak, mi pózoltunk, fél zselé, kicsi izo, FIRE!

Rajt előtti pózolj Dusival

Az aszfalt elején, még síkon 170-re ugrott a pulzusom, gondoltam is rá, hogy így szép menet lesz, hova fog emelkedni, ha már most ennyi??? Végül nem is ment olyan magasra, és egész vállalható tempóban mentem felfelé az aszfalton. Mindenki más meg húzott el mellettem, szokás szerint, pont a feléig, amikor már magamhoz tértem, a rakéták meg kimerültek. Hiába, én is dízelmozdony vagyok, kell idő mire belejövök, de utána egyenletesen megyek tovább.

Szépen rákészültem az előre egyeztetett kicsi pihenővel az aszfaltról letérésre, erre kilépnek előttem… Nade, vissza tudtam csatolni, és megint kb. a háromnegyedéig kimentem (alig 192-ig jutott a pulzusom), ott kicsit toligáltam, (b*zi, aki tolja, ugye), aztán a kis átkötő után ismét vissza tudtam szállni, nem is volt megállás. Azért jó érzés volt, hogy ki tudtam tekerni innentől, még ha nem is csúcssebességgel, de legalább haladtam. Kerülgettem a népet, volt, hogy mutatták az utat. Mindig arra jutok, hogy a bringás srácok kedves népség :)

Az aszfaltos lejtőn elengedtem lesz, ami lesz alapon. Páran ugyan elmentek mellettem, de felnyomtam az átlagsebességemet, kihasználván ezt a szakaszt.

Az első pihenőhöz kicsit több, mint egy óra alatt értem, megálltam vízért (nem jó, hogy csak izo volt nálam, már untam az édes ízt és nagyon szomjas voltam), de a zselé már megint kimaradt, később éreztem is hiányát (az utolsó lejtőn már határozottan éhes voltam).

Még emlékszem, hogy volt egy rész két hete, egy köves kicsi lejtő, ahol megcsúsztam, mert vizes volt – így szárazon nem is találtam meg, hogy melyik lehetett az, fel is bátorodtam ezen.

Az utolsó két emelkedő már nem esett jól, de mivel tudtam, hogy itt a vége, lehetett nyomni rendesen. Már messziről tudtam, hogy honnan indul a lejt, vártam a három felkiáltójelet. Úgy voltam, hogy elindulok, és ahol nem oké, ott leszállok. De oké volt!!! Végig lejöttem, virult is a fejem, hogy túl vagyok a nehezén, innen már csak lefelé kell menni!

Láttam, hogy időben vagyok, és ha a 2:10-es álomidő nem is lesz meg, de 2:15-re behozom, végülis az volt a cél. Mondjuk rázkódtam lefelé rendesen, de mivel porzott minden, átléptem a határaimat, mentem lefelé ész nélkül. Kanyarokra nagyon figyeltem, hiába, jó tanáraim vannak (vagy legalábbis végtelenül türelmesek), és a befutóban még sprintelni is volt erőm :)

Bizonyíték, hogy jártam az erdőben :)

Végül ugyan megcsináltam, amit kitűztem, 2:16:30 a hivatalos időm, és ezzel 8. lettem, ami pontosan az elvárt. 5 hónap kemény munkája van benne, és végülis majdnem egy órával jobb, mint három éve, az első versenyemen. Ettől függetlenül nem vagyok igazán elégedett magammal (a maximalista törpe már megint össze-vissza beszél). Ennyi volt bennem, semmi több, de a Dunán még jobban meg fogom nyomni.

A srácok mindenesetre nagyon jók voltak, Dusán ugyan egy tömegkarambolba keveredett (nem lehetne egy olyan verseny, ahol senki nem esik el a társaságból? Csak úgy ötletként, egyszer kipróbálhatnánk milyen…), de így is jó idő futott, és utólag eredménylistát és strava szegmenseket átrágva, igazi álomidők lettek!

Hazafelé ment a sztorizgatás a kocsiban, Sipi hosszútáv beszámolóját hallgattuk (107 km, 2600 m szint), túratempóra vette, és beszélgetett közben másokkal. Majd elhangzott a nap mondata: neki ez aktív pihenés volt. Aha, szóval én épp küzdök az életbenmaradásért, neki pedig a hosszútáv az aktív pihenés. Hát, nézőpont kérdése…