Nagy várakozásokkal mentem neki a hétvégének, és azt hiszem,
minden várakozásomat felülmúlta…
Ahogy említettem, a szombati nap nem nyert zoknit, gondoltam
még két nap van a hétvégéből, hozzuk ki, amit lehet.
Vasárnap már jobb idő volt, csak brutál szél fújt, de annyi
baj legyen, edzésnap nem maradhat el. Meg ahogy Móricka elképzeli… Ebéd után
elég rosszul lettem, mintha egy enyhe gyomorrontást sikerült volna benyelni, de
mivel kemény vagyok, mint Tarzan talpa, nekiindultam. Kár volt… Egy fél óra
után már nagyon szenvedtem, nulla erő, de legalább nem haladtam. Gondolkoztam,
hogy akkor itt most bevágom az árokba a bringát, mellé ülök, és ott is maradok.
Szerencsére győzött a jobbik énem, és sikerült hazavergődni, de ennek semmi
élvezeti értéke nem volt. Ha már otthon
voltam egész délután, míg Zoli a hegyekben „kirándult” a bringás barátaival,
addig inkább körmöt lakkoztam, hiszen fontos a harmónia, mégiscsak a piros
körömlakk illik a BB-s mezhez :)
Hétfőre beterveztük a Szilvás bejárást, eredetileg ketten
Zolival. Aztán szép sorban bejelentkeztek a BB-s vadállatok is, hogy akkor ők
bejárják a középtávot, míg én valakivel a rövidet. Mivel Sipi lebetegedett,
ezért Zoli lett a szerencsés nyertes. Reggel életem legrosszabb szendvicsét
sikerült elé tegyem, pedig esküszöm tudok főzni, csak épp elfelejtettem. 4 év
alatt ez a második kifejezetten rossz kaja, amit kapott tőlem, így kicsit félek
mi lesz a harmadiknál (nem tudom, ismeritek-e a viccet a cowboyjal és a lovával
*)
Mindenesetre kicsit késői indulással sikerült nekivágni az
aszfaltnak, ahol éreztem, hogy ma sem KOM-ért megyek. A pulzusom valahol 200 és
a halál között, közben nem haladtam, sokkal gyengébb voltam, mint amit
megszoktam, meg ami várható lett volna. Az aszfalt végén, ahogy elindul a
terep, kb 3/4-ig sikerült kitekerni, utána feltoltam (a mai nyerőszámunk a 193,
ez a max pulzusom, ever) Nem is emlékeztem, hogy három éve itt hogy jutottam fel
vajon. Mire végiggondoltam ezt, megláttam, hogy a fiúk épp a helyi vadőrökkel
cserélnek eszmét arról, hogy itt bizony tilos bringázni. Mint megtudtuk, nem
tanácsos letérni a kijelölt útról, mert így öten egy komolyabb bringa árát
hagynánk ott nekik, ha meglátnak. Mindenesetre jófejek voltak, és elengedtek
minket, azzal a feltétellel, hogy akkor gyorsan térjünk vissza a jelölt útra.
Épp ezért, mikor elérkeztünk arra a pontra, ahol szétválik a
rövid és középtáv, az lett a döntés, hogy mind megyünk együtt a röviden, mert
az ingyen biciklizés mindenkinek szimpatikusabb megoldásnak tűnt.
A következő köves lefelén már nem is tudom, hogy hogy
jutottam le, csúszott-mozgott alattam a bringa, volt veszélyes pillanat is,
amikor nem tudom, hogy sikerült megfogni, de végülis egy darabban lejutottam,
és még büszke is voltam magamra, hogy sikerült. Azért már kezdtem nagyon
fáradni, fejben még ott voltam, de fizikailag már kevésbé.
Az utolsó mászás már nem hiányzott, de essünk túl rajta
alapon már mentem. Kicsit sajnáltam a srácokat, hogy így kell velem jönni, hogy
még formában sem vagyok, megint rosszul jártak velem :)
A sík részeken állt a víz-sár, kerülgettük a pocsolyákat,
már amennyire lehetett, de már félúton úgy néztünk ki, mint a varacskos
disznók, és a java még hátra volt.
Utolsó hosszú lejtő, irány a cél! Már csak 9 km lefelé…aminek
az eleje annyira félelmetes volt, hogy inkább letoltam a nagyján, nem akartam
elesni. Még ha száraz, lejövök valahogy, de a sáros-csúszós köveken nem
erőltettem inkább. Ahogy visszaültem,
ismét eszembe jutott, hogy én ezt három éve hogy a francba éltem túl???? Mit
téptem, hogy nulla tereptapasztalttal, alig tudván bringázni, ráadásul nem is
túl jó erőben, szakadó esőben és öt fokban ezt végig mosolyogva csináltam meg?
Egyáltalán, hogy csináltam meg???? És hogy nem mondtam, hogy soha többet nem
ülök bringára???
A kimosott részeken rázkódtam, fájt már mindenem, de hát
haladni kell, versenyen se kérdezik meg, hogy elfáradtam-e. Végül az lett, hogy
Ádám és HGeri lezúztak valami olyan részen, amit ők is élveztek, én meg
díszkísérettel (Zoli és Gergő), szép lassan legurultam.
Lent ettünk egy kürtöskalácsot, amikor a nagyok kitalálták,
hogy akkor irány fel még egyszer az aszfalton, és majd valahol ugyanott le,
ahol a verseny vége is van. Nem voltam benne biztos, hogy ez nekem még kell, de
hát csináljuk, max visszafordulok, ahol megunom.
Persze nyilván jó volt a hangulat (igen, megint én voltam a
kiválasztott, Gerik, nem is tudom, mi lenne velem nélkületek <3), addig
sikerült szórakozni az aszfalton, míg felborultam, majdnem magammal rántva Gergőt
is, szerencsére ő ügyesebb, mint én. Végülis épp begyógyult az összes sebem,
kellett másik. És cseppet sem ciki, hogy elesek az aszfalton 10-zel…
Megérdemlem a sorsom, minek erősködik, aki nem tud biciklizni.
Mindenesetre nem untam meg a felfelét (deigen), végigmentem az aszfalt végéig, úgy egy órán keresztül
felfelé. Mondjuk a mosolyom nem volt már őszinte, és a viccelődés is
alábbhagyott részemről, de legalább megcsináltam. Mikor kiértünk a terepre, én
visszafordultam, a srácok meg legalább élvezhették végre az utat. Cserébe én
elég jó tempóban jöttem le az aszfalton (legalább ott bátor vagyok), igen jól szórakoztam, amikor egy
kocsit előztem meg :)
 |
| Nem is volt sár... :) |
A vége 65 km, 1400 m szint, és egy kis csalódottság.
Innentől lelkiélet ON:
Hazafelé már a beszélgetés is nehezemre esett, iszonyatosan
elfáradtam. Ennyire metálkész nagyon régen voltam, Zoli azt mondta, hogy
ilyennek talán még sosem látott. A baj, hogy nem csak fizikailag, hanem
lelkileg is mélyponton vagyok most.
Egyrészt, mert ahhoz képest, hogy mennyire elfáradtam, nem
hoztam a várt időt, és versenyen sem gondolom, hogy sokkal gyorsabb leszek (bár
nyilván akkor kevesebbszer állok meg, és kijelölt pályán kevesebbszer fogok
eltévedni is), másrészről meg mentálisan is atomjaimra hullottam. Gyakorlatilag
sehogy nem találom a helyem, és nem érzem, hogy oké lennék, ez meg nem segít az
edzések kivitelezésében sem. Többször nyomtam már resetet életem során, nyilván
ebből a helyzetből is kijövök majd valahogy, de kedves barátaim, akik
olvassátok, és eljutottatok idáig, most kell igazán a támogatás! :)
Peti szerint nem most kell formában lenni, és milyen
szerencse, hogy ennyire szétestem fizikailag és mentálisan is, mert megkaptam a
megfelelő terhelést, és innen fogok újraépülni. Várom szeretettel az
újraépülést, mert most aztán mindenhogyan mélyponton vagyok.
 |
| Ez meg csak úgy, mert kép. Ez is sáros. |
* Cowboy meg a felesége ülnek a lovon, a ló egyszercsak
megbotlik. A cowboy csak annyit mond: -Egy. A ló megint megbotlik, cowboy: -
Kettő. A harmadik botlásnál a cowboy leszáll, lelövi a lovat. A felesége felháborodik:
- Hát ezt most miért csináltad, hogy megyünk tovább??? Cowboy: - Egy…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése