Moving forward

Jelentem, elkoltoztem!

Mostantól a blog új otthona:

http://lanyabringan.hu

Odaát találkozunk :)

Dobogókő – retrospective hosszúhétvége

Szóval eltelt ez a hosszúhétvége is, igen tartalmasan. Szombat reggel kocsiba vágtam a Traktort és saját magamat is, majd az irodánál összevártuk egymást a Pónicsorda kétharmadával, és útnak eredtünk Dobogókő irányába.

Ugyan már az Árpád-hídon le akarta tépni a fejünket a szél, és egy cseppet sem volt barátságos idő, azért mi kitartottunk, és hamar Pilisborosjenőre értünk. A helyi büfében elfogyasztottunk egy forralt bort (akarom mondani forralt izot), hátha segít átfagyott tagjainkon.

Innentől már csak felfelé vezetett az út. Jártunk már erre tavasszal, és egyszer nyáron is. Már akkor is fájt. Nem volt ez másképp most sem, főleg, hogy gyanúsan bujkált bennem egy kis megfázás. Ennek köszönhetően, a szokásos, normális beszélgetős tempóban mentem fel – konstans 175-180 bpm között. Igazándiból nem értettem, hogy miért ilyen magas, de hát nem volt mit tenni, nem akart lemenni. Cserébe az erdő állati szép ilyenkor: ahogy az orkánerejű szél belekap a szivárvány minden színében pompázó falevelekbe, majd jól irányzott pofaszéllel a fél erdőt az arcodba kapod…

Halászunk az avarosban

Mindenesetre a köves részen, ahol már év elején is meglepődtek a srácok, most is ki tudtam tekerni, pedig a ráhordott levelektől nem annyira látszott, hogy merre kell menni. Így azért nehezített pálya volt, de hát azért ez a szezon csak hozott annyi plusz tudást, hogy ezt is megoldjam. Ahogy számítottam is rá, nem is ez volt a legnehezebb rész, hanem a medve az utolsó szakasz. Itt mindig csak a Matyi büfé palacsintájának gondolata tartja bennem a lelket, ezen a napos szombaton szintén csak ez motivált.

Szóval ezen a kövesen megyek épp felfelé, ahol lefelé is mentem.

Sajnos Sipi most nem mutatott be a legutóbbi tripla leszúrt Rittberger után újabbat. Mondjuk amúgy is le voltam maradva, szóval simán elképzelhető, hogy de, hogy csak nem vallja be.

Fent megvolt a palacsinta-napközistea kombó, majd a szokásos szelfi a kilátónál. Szerencsére a múltkorinál vállalhatóbb lett, szinte szépek vagyunk rajta:

2/3 pónicsorda

Ezek után a szokásos, hogyjutokleinnen rész jött. Mivel felfelé haldokoltam, megemlítettem, hogy mi lenne, ha inkább aszfalton gurulnék le, de a srácok helyretettek, hogy nem országútizni jöttünk, szóval majd lecsorgok szép lassan.

Nem is volt para a már említett kövesig, ahol egy sráccal találkoztunk. Megjegyezte, hogy ésszel menjünk, mert mozognak azok a kövek, amik amúgy sem látszanak az avar alatt. Én úgy voltam, hogy elindulok, aztán majd leszállok, ha nagyon meguntam a bulit. Végül valami őrült csoda folytán lejutottam lábon, Zoli hüledezett is, hogy ezt hogy csináltam. :) (és a szokásos kérdést feltette, hogy akkor miért hetedik vagyok a maratonokon…)

Miután kihevertem a sokkot, hogy lejöttem ott, ahol nem is akartam, a srácok elzúztak előre egy kavicsos-avaros úton. Több se kellett nekem, úgy voltam, hogy egy életem-egy halálom, megyek, ahogy sikerül, tartom a tempót, amíg tudom. Hát sikerült :) Életemben először tudtam őket úgy követni, hogy nem mentek miattam lassan.

Addig örömködtem ennek, míg ki nem derült, hogy benéztünk egy útelágazódást, és túlmentünk…. nos igen, nem volt elég a szint, pont ez a visszamászás hiányzott még hozzá…. Valamint azt is konstatáltuk, hogy amíg Ricsi lemaradt molyolni, ő ismerte az utat és bevette az említett kanyart. Ő azt hitte, hogy mi vagyunk túl gyorsak, mi pedig azt, hogy utál minket és végre lerázott.

Szóval mentünk-mendegéltünk az erdőben lefelé, Zoli is elhúzott előre, Sipivel ketten maradtunk. Az utolsó szakaszon, gyakorlatilag az aszfalttól 2 km-re lehettünk, amikor szembejött egy nyomvályús szakasz. Már a tetején gondolkoztam, hogy lehet nem kéne úgy kapkodni itt lefelé, de hát jöttem már le ezen hiba nélkül máskor is. Ez pont addig tartott, amíg a hátsó kerekem be nem csúszott az egyik nyomba. Sipi mögöttem riadókészültségbe vágta magát, hogy majd jön összegyűjteni a szétgurult testrészeimet, de valamilyen őrült csoda folytán sikerült megfogjam. Magam sem értem, igazából itt bővel el kellett volna essek.

Mindenesetre innen már hamar leértünk, és Zoli megdicsért, hogy olyan még sosem volt, hogy jobban jöttem lefelé, mint ahogy felfelé.

Viszont nem véletlenül volt az átlagpulzusom 160 bpm. Vasárnapra úgy lebetegedtem, hogy a hosszúhétvégét sikerült végigszenvedjem… Az egyetlen plusz program a keddi squash lett, amit a csökkent tüdőkapacitásommal csak korlátozottan tudtam abszolválni…

Most már remélem, lassan befejezem ezt a betegségeskedést, mert kicsit unom.

Illetve ezúton szeretném felcsigázni maroknyi olvasómat, hogy készül a bloggal kapcsolatban egy kis meglepetés, bár gyanítom, hogy informatikai érdeklődésemet figyelembe véve, ez engem csak engem villanyozott fel :) 

High five – Topmaraton összetett

Visszatértem a ködös Albionból egy fergeteges hétvége után. Voltak kalandjaim már a reptéren, illetve a lányokkal nagyon jól szórakoztunk. Rengeteget mászkáltunk, beillett edzésnek is, rendes lányok módjára alaposan bevásároltunk, és olyan fáradtan értem haza, mintha egész hétvégén nem aludtam volna.

Visszakanyarodva a témánkhoz, a szemfülesek kiszúrhatják már az elején, hogy némi spoilert helyeztem el a címben, megszületett ugyanis az idei év Topmaraton sorozatának összetett végeredménye. Boldogság, ötödik lettem.

Igazából sokat szépít a dolgon, hogy kevesen indultak mind a négy versenyen, és magyarázkodhatok, de attól még az ötödik hely szerintem nagyon szép, főleg első évhez képest. Itt szeretném kifejezni hálámat Petinek, hogy ennyit foglalkozott velem, illetve Zolinak és a teljes tanári karnak, mert hát lássuk be, nélkülük idén is valamelyik árokban kötöttem volna ki.

Jövőre azért magasabbra teszem a lécet, és mondjuk megpróbálok a Mátrán nem elvérezni (meg lehetőleg a többin sem), aztán meglássuk mi lesz belőle.

Addig még sok víz folyik le a Dunán, és már csak egy hónapom van hátra a jövő évi felkészülésig. Úgy néz ki, a karácsonyt már a görgőn töltöm :)

Ellenben most még lazulás van, úgyhogy alig bírok járni a TRX után. Azért kihasználandó a relatív jó időt, szombaton irány a Pilis.

Time to say goodbye

Na jó, nem megyek messzire :)

Továbbra is tart az offseason, így jelenleg semmilyen bringás témával nem szolgálhatok. Addig meg kiteregetem a magánéletem, végülis erre jó a blogírás.

Szóval, decemberig nagyon ráérek mindenre. Egyrészt a háttérből meghódítjuk a világot, másrészt pedig megint utazom.

Szokás szerint sikerül nagyon egyszerűen megoldani a barátnőimmel a találkozót, mert hárman három különböző helyszínről, teljesen eltérő időpontokban érkezünk London különböző reptereire ma délutáni kezdéssel, holnap estével bezárólag. Én kiválasztottam a legmegfelelőbbet: helyi idő szerinti hajnal fél kettőre fogok a belvárosba érni. Nyilván boldog mosollyal az arcán fog várni Ági barátnőm az állomáson...

Cserébe van nálam ipari mennyiségű TúróRudi, kolbász, és egyéb, a hétvégéhez nélkülözhetetlen alkatrész, lefizetni Ágit és Gábort, hogy még az éjszaka közepén is befogadjanak.

Hétfő este jövök, addig semmi jót ne halljak!


Visszaszámlálás indul, 5 óra a London Grand Prix indulásáig!

Mire jó a MOL Bubi?

Nincs több hozzáfűznivalóm, kattintsatok át, és okuljatok. 

Bringabanda beszámolók - A lehetetlen küldetés teljesítve

Azt hiszem, az év legnagyobb elmebetegségével zártuk a szezont. :)

Elit alakulat

KarbON

Most, hogy itt az ősz, ideje kicsit tuningolni a bringát. Már említettem, hogy sikerült egy hiperszupermenő karbonkormányt szerezzek* elég jó áron. Zoli fel is pattintotta egyik este, és „véletlenül” fordítva tette vissza stucnit is. Így már nem csak hogy menő a bringám, de újra kell tanuljak lefelé jönni. Mondjuk így, hogy hideg van, sötét, és szombaton is dolgozni kell, még nem tudom, mikor fogom kipróbálni az új konstrukciót.

Azért az persze, hogy nem maradhatott szó nélkül, hogy az Eaton kormányra mennyire vérciki feltenni egy rém gagyi csengőt. Jelenleg azonban a cél szentesíti az eszközt, mert hiába kiabálok a hatéves kisgyereknek/pébépalackot szállító nagymamának a falubikeon/félrészeg Józsibának a kocsmából hazafelé, hogy balról, nem fogja érteni, hogy mire célzok. így most ez van, és majd alkalomadtán veszek egy menő csengőt. Mondjukilyet. 

Mára csak ennyi futotta a blogírásból, mert izomláz van a hátamban, és amúgy se történik ilyenkor semmi említésre méltó. Leszámítva, hogy hamarosan másról sem fogok írni, minthogy hideg van, és sötét van, és tél van, és milyen sanyarú az én sorsom. 

*Úgy értem, Zoli elment venni egy nyerget magának, és hozott egy karbonkormányt is. 

Offseason – off to Amsterdam

Most, hogy pihenőidőszak van, kihasználtuk a lehetőséget, és múlt hét csütörtöktől vasárnapig Amszterdamban süttettük a hasunkat jártuk le a lábunkat.

Zökkenőmentes érkezés után elindultunk megkeresni a szállásunkat: egy hajót valahol a csatornákon. Namármost ez Amszterdam térképét elnézve azért jelent némi kihívást… Végül egy kedves bácsi elmagyarázta, hogy hova is kell mennünk, így átvehettük 2 m²-es lakosztályunkat. Nem viccelek, a kabinban elfért két ágy egymás fölött, egy ajtónyitásnyi hely és egy 80 cm széles fürdő. Azért jó buli volt hajón lakni, de egyszer elég volt belőle*.

Első nap csak a belvárost kerestük meg, és hazabotorkáltunk, valamint megállapítottuk, hogy ez egy bonyolult város. Zoli is és én is viszonylag gyorsan kiismerjük magunkat idegen helyen, teljesen eltérő módon: ő érzésből megy, aztán legtöbbször jó irányba, de ha nekem azt mondja, hogy északnak menjek, fogalmam se lesz róla. Én meg, mivel nincs bennem beépített gps, táblákat nézek, és azokat követem – tehát mire ő feldolgozza, hogy merre van észak, én már megtaláltam, hogy melyik vágányról indul a vonat. Ellenben itt egyikünk taktikája sem működött. Valahogy nem ott voltak az utcák, ahol a térképeken, és többször körbe-körbe járkáltunk. Szerencsére az okostelefonok korában azért sikerült ezt a műveletet abszolválni, és hazataláltunk, de volt benne kihívás.

Egy kevés jármű

Hogy témába is vágjak, nem vicceltek, amikor arról volt szó, hogy igazi bringás város. Annyi romot, mint amivel itt járnak, és mindenhova ki vannak kötve, még nem láttam. Gyakorlatilag kizárólag falubike-okon száguldoznak, de mivel nincs szintkülönbség, nagyon másra nincs is szükség. Mondjuk sokat segít, hogy létezik a bicikliút fogalma, az autósok erősen tiszteletben tartják, és rendesen kiépítették őket (= nem sárga festékkel készültek az utak). Szombaton mi is beszálltunk a buliba, és béreltünk bringákat. Vicces volt, mikor elősre próbáltam meg felemelni, nem sikerült…. Úgy 30 kg körül lehet, jó kis gyakorlás a Bubi-ridera…

Viszont így azért könnyebb volt alaposan bejárni a várost, bár azért kellett egy kis idő, mire felvettük a ritmust: a KRESZ csak ajánlás, itt mindenki megy ész nélkül, még sincs percenként baleset. Egyszerűen figyelnek egymásra, mint a síelők: a hátulról jövő feladata, hogy ne essen át rajtad. Pedig rengetegen vannak, eszméletlen sok a kölcsönzött járgány, de még nekem sem sikerült senkit elütni.

Azért nem mondom, hogy bringával könnyebb a tájékozódás, itt is többször fordultunk más irányba, mint kellett volna, de aztán csak sikerült visszabóklászni a kölcsönzőhöz.

Sajnos a három és fél nap nem volt túl sok, de a nevezetességeket megnéztük (Hajózási Múzeum, Heineken múzeum, Dam tér, stb., ez tök uncsi, minden útikönyvben megtalálható), ettünk szédítően csípős kínai kaját (jobbat, mint itthon bárhol), kipróbáltuk a helyi bringát, és kicsit kikapcsolódtunk. Tegnap óta újra meló, TRX, karbonkormány, de ez már egy másik történet.

Captain Zoltán

*Főleg, hogy én aludtam a felső ágyon. Első este nem mertem elaludni, mert féltem, hogy legurulok…